Let the race begin!

">

Esettanulmány

">

A kihívó

Moszkva - Davos - Chicago

Üzenet szövege

http://tan07.web.psi.ch/images/davos.jpg

Drága Szása!

Látod, milyen ostoba vagyok? levelet írok Neked, pedig még a címedet sem tudom. Olyan jó volna legalább azt tudni, melyik égtáj felé forduljak, amikor lehunyom a szemem és Rád gondolok. Davos, Svájc... annyira szépek voltak azok a napok! akkor én tényleg tiszta szívből lengettem a lelátón a zászlót! Nem érdekel, hogy leponztozott az a hülye finn bíró. Az a kűr... az a 4 perc... és hozzá Rimszkij-Korszakov! Akkoriban azt hittem, álmodom! Emlékszel, amikor kilógtunk a szállodából? Szánkóztunk, mint gyerekkorunkban! De itt nem hullámpala-bódék álltak a domboldalban... Még a levegő is más volt... Alpok... emlékszel, miközben a hóban kergettük egymást, azt játszottuk, hogy én vagyok Heidi, te pedig Peter... Európa! Nyugat! Pedig az csak a kezdet volt. Olyan kár, hogy nem lehetsz itt Te is. Hihetetlen, ami azóta történt velem. Képzeld, itt simán csak bemész a boltba és veszel egy farmert!!! Beülsz a bisztróba és kérsz egy kólát. Coca-colát, érted?! Elképesztő, mi mindent lehet kapni! A legtöbb dologra még szavunk sincs. Már egész jól beszélem az angolt. Ha Isten is úgy akarja, akkor... /hihetetlen! látod itt nyugodt szívvel le merek írni ilyen klerikális szavakat!/ akkor jövőre kezdem a második évem itt, az egyetemen. Még jó, hogy a matematika -csakúgy, mint a zene- egyetemesebb, mint bármely beszélt nyelv. Egyedül anya hiányzik kicsit, ő ki sem mozdul Los Angelesből, na igen "Little Moscow", de legalább van társasága. Meg persze jól is keres, mióta egy jégrevünél koreográfus. Nem tudom, mennyire hiányzik neki a régi életünk, erről sosem beszél. Be is fejezem, megjött a szobatársam. Tudom, neki úgysem mond semmit ez az ív tele cirill betűkkel, mégis valahogy félek más előtt írni, butaság, tudom.

Ölel,
Natasa

14.05.1969, Chicago, Illinois, USA

Továbbállunk, mert kell

Hmm, hogy milyen pasi mellett ébredtem ma reggel! Ejha. A helyi drogbáró jobbkeze. Nem elég hogy ilyen szívdöglesztő forma a srác, hát még ami a kanapéba van rejtve, az mennyire kivánatos. Minden, mi szem-szájnak kellemes, igazi kis pszichedelikus éléstár.

Meg kell valljam, hezitáltam egy kicsit, nem emlékeztem túl sokra az előző éjszakából, de a szobában szerteszét dobált ruhák mutatták az utat, merre tereljem a gondolataim. Node nem erről gondolkodtam igazán, hanem oly következtetéseket fogalmaztam meg magamnak, hogy ha ez az úriember magáévá tett, akkor valamiféleképpen én is úgymond jogosult vagyok magamévá tenni az ő lsd és hasis készleteit, alkalmasint kérdezés nélkül.

Nem voltam biztos a konkluzióm helyességében, de nem volt időm moralizáló töprengésekre. Különben is, amint lehet - és a helyzet jelenlegi állása szerint minél hamarabb - elindulunk a nyugati part felé, egészen nagyon messze innen. Így hát egyrészt ugye fel is kell tankolni, hosszú-hosszú fáradalmas utazás ez, másrészt meg sok száz mérföldre leszünk, a távolság megvéd, így gondoltam...

Mélyen aludt végig, amíg a cucc nagyrészét a táskámba tömködtem. Amilyen idióta szentimentális vagyok, nem mehettem el búcsúzás nélkül.. Egyre több emlékfoszlány tűnt fel az agyamban, nem is volt olyan rossz az előző éjszaka. Bementem a fürdőszobába, és a rúzsommal egy rövid üzenetet firkantottam a tükörre.

"Pá, kedves. Köszönet mindenért."

Csendben behúztam magam mögött az ajtót, és az ablakon át, a tűzlépcsőn távoztam. A buszt hamar megtaláltam, még mindig ugyanabban a parkban állt, és szerencsére a srácok is ott dekkoltak. Pontosabban szundítottak ők is, mint a kincseket rejtő éji szerető. Nem keltettem fel őket, bevágtam magam a volán mögé és a gázra tapostam. Megnéztem a térképen, melyik a következő nagyváros.

Springfield. Talán ott megtudok valamit erről a Grand Prix dologról. Node ha nem, segond, most van bőven mivel vigasztalódni.

:) Rajtra készen!

Valami jó

http://

Már két napja úton vagyok. Dübörög alattam a Harley. Egy színesre festett Volkswagen kisbusz mellett megyek el. Nevetés és fűszag áramlik ki belőle. Valami furcsát érzek... Megállok egy pillanatra. Egy borzas hajú lány lép elém és fűvel kínál. Elfogadom. Nem szól semmit csak néz, pupillái tágak. Visszaülök a motorra, és továbbrobogok.
Szeretem a tavaszt.

"Madass" Sullivan színre lép

Hőség van. Már megint. Amikor hőség van, a bűnözők is mintha aktívabbak lennének. Mindenki vietnámról beszél, de San Franciso utcáin mindennap bevetés van, nincs visszavonulás, nincs kantin, nincsenek saigoni kurvák. Képmutatás... Miközben milliók tolonganak az utcán transzparensekkel békét követelve, a San Franciscoi gyilkossági csoport három hónapja nem alszik.

Az egész 1967 májusában kezdődött. Kora nyár volt, az emberek piknikeztek, köszöntötték az új tavaszt. Így tett Stacy és George Miller is, Santa Barbarai lakosok. Gerorge köztiszteletnek örvendő cserkészvezető volt, felesége Stacy óvónő. Egy év házasodtak össze, az évfordulójukat készültek ünnepelni. A szomszédok elmondása szerint körülbelül este hat óra táján jelent meg egy mélyzöld furgon a ház előtt. Két óra hosszát vesztegelt a ház előtt, amikoris nyolc tájékában a szembeszomszéd, Roger Kreutz épp kutyáját, Rovert sétáltatta, mikor egy fekete dzsekit és kapucnit viselő alakot látott közeledni a Miller ház felé. Ráköszönt, de az illető nem válaszolt neki, rögtön Millerék ajtójához sietett és becsöngetett. Hajnali három körül Kreutzékat Rover hangos és ideges ugatása ébresztette, Roger kiment, hogy megnézze mi történt. Rover kaparta az ajtót, és amikor kinyitotta, rögvest Millerék házához rohant és nyüszítve kaparni kezdte a beáratot. Az ajtó kinyílt, s Rover a ház előtt csaholt. A rendőrséget hajnali három óra húsz perkor riasztotta Roger Kreutz. Mikor a SFPD 345-ös járőrje kiért Roger Kreutz sokkos állapotban volt. Frank Delano örmester a házba lépett, és a szeme elé táruló látványtól maga is megrettent. Stacy és George megcsonkított teteme a szoba közepén feküdt, a házat mindenütt vér és dulakodás nyomai terítették be. Stacy Miller hálószobájában a tükrön egy családi fotót találtak. A rendőrság később azonosította Paul és Rosa Fernandez-t, akiknek hasonlómód megcsonkított tetemét a Vallejo-i rendőrség fedezte fel két hónappal később. A falra vérrel a következő szó volt írva mind két helyen: Deadrunner. Mindenki tudta amit nem akartak tudni. Újabb sorozatgyilkos bukkant fel a környéken.

Az elmúlt két évben nyolc gyilkosságot követett el a Deadrunner. Több gyanusítottat is elfogott a rendőrség, de mindet el kellett bocsátani bizonyítékok híján. Az ügyet a SFPD egyik legjobb nyomozója, Sean "Madass" Sullivan vezette. Sullivan a szűszavú ír zsaru nem válogatott az eszközökben. De míg a gyilkossági csoport egyik fele a Zodiac tetteit akarta felderíteni eljes gősszel, Madass alatt csak pár ember dolgozott. Sötétben tapogatóztak. Gondoltak arra is, hogy a két gyilkos ugynaz, s csak a rendőrság megtévesztésére dolgozott ki két "ént", hogy megossza erőiket. Mindenesetre Madass nem így vélte. Ő tudta, hogy a Deadrunner egyre inkább személyesen vele játszik, s élvezi, hogy annak ellenére, hogy a következő áldozat fényképét mindig az előző helyen hagyja, a rendőrség tehetelten. Egyre gyakrabban és egyre szemtelenebbül gyilkolt. Sullivan érezte, hogy egyre szorul a hurok a Deadrunner nyaka körül. Egyik alkalommal egy véletlen folytán sikerült megelőzni a gyilkost, s kideryteni ki lesz a következő célpont. Ez három hónapja volt. A házat zár alá vették, és 24 órás megfigyelés alatt tartották az egész környéket. A fekte furgon este hatkor be is gördült a ház elé. Ekkor viszont a zöldfülű Jack Bauer, az a dilettáns, aki még csak most jött ki az akadémiáról nem bírt megmaradni a seggén, és elkezdett a furgon felé rohanni. A gyilkos a gázra taposott, áthajtott rajta, és a rendőrségi zárat áttörve elmenekült. Azóta mindenki gúnyt űz Sullivanből, aki csak nyeli a sértéseket. Három hónapja... Egy éjszakát sem alszik. Vár.

Hőség van. A rádió szerint évszázados melegrekord dőlt meg: még sosem volt ilyen meleg ebben az évszakban. Mintha csak augusztus lenne... Madass Sullivan már sokadik kávéját itta meg, s próbálta összerakni a kirakósjátékot: ki a Deadrunner? Azt tudta, hogy a pasas az autók megszállotja. Több jel is mutatott erre. Valószinűleg autóversenyző lehetett korábban. Másfél éve a fényképek mellé "Sullivan hadnagynak" címzett kis leveleket is hagy, melyben őrült vallomásokat olvashatók arról, hogy "a vér szaga olyan mint a forró motoré, a gyilkolás olyan öröm, mint amikor lehúzott ablak mellett az ember arcába csap a menetszél. Elkapott a sebesség bódulata, és már senki sem tud megállítani..." Szörnyű levelek voltak. Most is épp egy ilyen levelet bámult, amikor egyszercsak feldörrent egy ismerős hang:
-Sullivan! Azonnal jöjjön az irodámba! - Harris kapitány volt az.
-Ezt olvassa el. Bökött az asztalán heverő mappára a parancsnok. Sullivan egy hanyag mozdulattal utánanyúlt, és belelapozott. A fotók mintha ismerősek lettek volna. Kiterített megcsonkított hullák, vér mindenütt...
- Ismerős? - kérdezte Harris.
- Persze. Hol? Indulok...- szólt Sullivan szinte suttogva.
- Lassan a testtel Sullivan. Ezt az aktát a chicagoiak küldték utánunk. A pasas két héttel ezelőtt csapott le Chicagoban. Ezt a levelet viszont magának címezte, így találtak meg minket.

"Sullivan! Most végre minden álmom valóra válik! Elértem azt amit csak az Istenek. Már nem vagyok ember, én vagyok a száguldás istene. Legyőzhetetlen vagyok, és nem tudsz megállítani. Ne félj Sully Boy... Csak pár napra ruccantam ki Chicagoba, de már jövök is vissza hozzád. Csak egy pár hát és itt vagyok, s hidd el hozok neked vásárfiát az útról!"

- Mi ez a zagyvaság?? - kérdezte magától hangosan Sullivan? Mi az hogy "valóra válnak az álmaim, csak néhány hét..."
- Hallott a Grand Prixről? - kérdezte Harris kapitány.
- Miféle Grand Prixről?? - kérdezett vissza Madass
- Hát erről. S egy papírt nyomott a kezébe. "Grand Prix 1969 - The Summer os Love"
- Csodás... Most mit tegyek?
- A repülője délután négykor megy holnap Chicagoba. Most menjen haza pakolni. A mezőny pár napon belül útnak indul. Ott lesz a maga embere is.

Szerelem, kábulat, rock&roll

Napok óta itt veszteglünk. Nem mondom, jó kis hely ez a Chicago, de azért szeretném már végre érezni az alattunk dübörgő mérföldeket. Los Angeles, a keleti part... Feletébb hívogató. De még nem bukkantunk a rajtpont nyomára. Hát nem is nagyon kerestük, leginkább édes semmittevés, és egyéb kellemetes elfoglaltságok töltik ki napjainkat. Meglehetősen idilli hely ez a squat itt, majdnem a város közepén.

Rengeteg errefelé a magunkfajta suhanc hippiforma, tegnap valami jóféle felvonulás is volt. Nem nagyon emlékszem, mi volt a pontos ok, de hát számít is ez? A fő, hogy amennyire csak lehetséges kiélvezzük ezt a rövid életet. Szabad szerelem, kábulat, rock&roll és persze világbéke. Hurrá! Ezért mindig és bármikor érdemes tömegekben az utcára vonulni.

Első lépésként ma szereztem egy térképet, valami lepukkant bőrkabátos fószer adta, még a whiskys bádogflaskáját is megosztotta velem. Azt mondta, nagy kaland a 66-os út. Azt is említette, nem árt vigyázni, sok veszély leselkedhet egy magamfajta virágos kis napsugárleányra. Valami furcsa szikra villant akkor a szemében, és én jobbnak láttam visszamenni a srácokhoz...

A térképet azért megtartom. Aztán ha megtaláljuk a versenyzőket, ha nem, mindenképp elindulunk. Hamarosan.

A rajtvonalnál a Béke és a Szeretet!

Az utolsó bevetés

Még csak tíz óra volt amikor feltűnt az a nyurga suhanc a kapunál. New Orleansban tízkor már dögmeleg van, az öreg néger gitáros még nem ült ki játszani McGuillis benzinkútja mellé. A rádióban Aretha Franklin énekel a prédikátor fiáról. Ma igazán rendes voltam, csak egy sört ittam eddig, az a tetű Williams este hatra ígérte a nepáli haskát, ha megint átver teszek róla hogy meglátogassa a "szupersztárt" az Úr jobbján.

-Mr Raylee.. Itthon van, Mr Raylee?

Barátságosnak látszott a kölyök és valahogy ismerősnek is tűnt úgyhogy enyhítettem a Colt szorításán, ami nálam a békülékenység jele.

-Itt vagyok. Ki vagy és mit akarsz?

-Gustav Laurentier vagyok. A bácsikám André Laurentier küldött önhöz. A Louvre-ban voltam és találtam valamit amit nem is értek, asszem fontos, de tudja a bácsikám a haverjaival valamikor...

-A lényeget öcsi!

-Tessék a levél, önnek küldi...

A jó öreg Laurentier. Hát persze. Az öreg zupás, kiképzőnk volt Langley-ben, szerettük a csendes kemény franciát, körülvette sok legenda.

Kedves Dave!

Unokaöcsém érdekes dolgokat talált a Louvre-ban. Azt hittem a rémálomnak már harminc éve vége. De nem. A napfegyver újra előkerült. Most hogy a kommunisták szerzik-e meg, vagy a te militarista kormányod, egyre megy.

David. Nagyon sok ember halt meg harminc éve azért hogy ez a fegyver soha ne épüljön meg. A legjobb barátom is...

Te még fiatal vagy. És katonaként is utálod a háborút. Lesz egy grand prix, indulj el... tégy valamit... Gustav unokaöcsém majd tájékoztat...

Megint egy rally. A történelem megismétli önmagát.

Köszönettel

André Laurentier

Sokáig néztem magam elé. Csak tizennyolc voltam amikor koreába küldtek a tengerészgyalogosokkal. Most harmincnégy vagyok és csak egy évvel ezelőtt jöttem haza vietnam poklából ahol a kurvapecér vietkongok srapnellel lőtték szét a seggem. Jó hogy még egyben vagyok, de a pia és a fű ellenére sem álmodok szépeket. Az üvöltések és a tüzérség hangja... az UH-1 Huey-k rotorjainak ütemes puffogása...

-Elnézést Uram, megtudhatnám kicsoda ön? A bácsikám nem mondott semmit, azt hogy majd meglátom...

Felálltam a kerti székből, bakancsom döngve verte fel a port a korhadt padlóról. A bőrdzsekimért nyúltam és a fridzsiderből sört vettem ki. Egyet a srácnak dobtam. Szisszenve nyílt a doboz, nyeltem a hűs sört, gondolkodtam.

-David Jacob Raylee leszerelt főtőrzsőrmester, amerikai tengerészgyalogság. Ismertem az öreg franciát. Mesélj, mi a pokol az a napfegyver?

A fiú mesélni kezdett valami átkozott másodikvilágháborús sztorit, hangjának dünnyögése alatt merengtem.

Egy kicseszett éve rohadok itt, felejteni próbálok és nem csinálok semmit. A Harley-m jóállapotban van, ki kéne ruccanni. Route 66.

Rendben van öreg francia. Elindulok.

http//www.youtube.com/watch?v=g_9Alh4pbLg

Brunó, a minibusz változatosságra vágyik

Hmmm, már úgy vágyom egy kis kalandra, némi kihívásra, egy nagy utazásra.

Szegény Brunó, a jó öreg, már oly rég járt az országúton. Kell még raknunk pár ezer mérföldet kedvenc minibuszunkba, mielőtt végleg megpihen a kommuna squatjának kertjében.

Akkor majd ültetünk bele sok sok muskátlit, benne hagyjuk a színes párnákat, és kedvenc tudatmódosítóinktól ellazulva elmélkedünk, és emlékezünk.

Ám ennek az ideje még nem jött el, most irány a következő Grand Prix rajtjának helyszíne...

COMING SOON! COMING SOON! COMING SOON!

1966, Genf

- André bácsi! André bácsi! Hogy vagy? Fú... régen nem látogattalak már meg, tudom de manapság... Az élet Párizsban teljesen felbolydult. A srácokkal megfogadtuk, hogy nem hagyjuk, hogy Az Arc bezabáljon minket! El foigjuk foglalni az egyetemet, most megalapítottuk az első kört, és már mindenütt van... Nizzában, Toulouse-ban... Nagy dolgok készülnek André bácsi... Szóval bocs, hogy nem jöttem tavasszal...
-Semmi gond, semmi gond - mondta a kis öreg, miközben feltette a napszemüvegét tóparti villája teraszán.
-Towanda néni hogy van? - kérdezte Jean-Luc nagybátyjától.
-Remekül fiam, remekül... Bár kicsit gyengélkedik... Zsörtölődik, hogy már nem megy neki olyan jól a vizisízés mint régen... mondogatom, hogy azok az évek elmúltak, de ismered Towanda nénit...
-Jaj persze... Sosem fog már megváltozni....
-Hát igen... mi is voltunk fiatalok.... - Laurentier elmerengett... Eszébe jutott Szingapúr, és azok a hihetetlen események amiket átélt akkor.
-Fiam... hallottál Szingapúrról? - kérdezte merengve.
-André bácsi. Vagy ezerszer mesélted, ha nem tízezerszer. Komolyan. Tudom, Bonyenkó, a vikomt a kulcs, a titok, amit nem mondhatsz el senkinek a biztonságokm érdekében... tudom persze.
- Van valami....
- Mi André bácsi?
- Találtak egy levelet... Harmonc éven át kallódott... A barártom írta még a halála előtt. Egy dolgot szeretnék rádbízni. Te most úgyis Párizsban tanulsz. Utánanéznél nekem valaminek? Állítólag a Louvre egyiptomi gyűjteményében van egy pergamen.... Igazán utána nézhetnél... Nagyon érdekelne...

Itt találkozunk:

...de nem itt fejezzük be!

inplanted object - unidentified

Flashback 2

Drusha nyugtalanul ült az elhagyatott gyárépület irodájában, ahol a kozákok berendezték ideiglenes szállásukat. Szeme aa dühtől forrott, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Embereit a városba küldte, hogy nézzenek körül, s idegesn várta jelentkezésüket. A hívás nem váratott sokáig. A szingapúri börtön közelében sikerült megpillantani a hetek óta bújdokló Bonyenkót. Drusha érezte, hogy eljött az ideje. Kisvártatva két kozák tiszt a gyárépületbe cipelte az eszméletlenre vert Bonyenkót, s egy hanyag mozdulattal egy székre vetette. Gyakorlott mozdulattal kötözték meg. Drusha egy vödör vízzel eszméletéhez térítette Vladimirt, de azonnal egy pofonnal köszöntötte.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.

Néhány nappal korábban: Flashback 1.

Sikerült megszökni.... Futott át a Vikomt agyán, s az utóbbi napok eseményei erősen átírták benne a forgatókönyvet. Fogvatartói beszélgetéséből értesült, hogy Hitler kisebb expedícós hadsereget küldött, hogy a Gyémánt Macska fegyver hiányzó alkatrészeit összegyűjtse. Úgy tűnik még a háborúba is képes belekezdeni, csakhogy megkaparincsa a fegyvert... Őrület. A Vikomt látta, hogy semmi lehetőség nem maradt. Kántorhoz fordult:
- Nálad vannak a tervrajzok?
- Valami van nálam, ami nekik nagyon kell.... - válaszolta sejtelmesen Kántor.
-Rendben. Mondta a Vikomt. Sikerült eloldoznom magam... Amikor jönnek az ebéddel, én lecsapom a fegyört, majd a másik kettőt is leszedjük. A táskád a kihallgatószoba sarkában van... Ezek a bolondok el se tették az útból. Megragadod, és egy órán belül találkozunk a Hotel Rafflesben. Nincs sok időnk, a Harmadik Ejtőernyős SS Hadosztály holnapra megérkezik, és akkor már nem tudunk cselekedni. Minden perc számít.

Kántor bólintott, s egy órán belül már egymás mellett szaladt szótlanul a két ismeretlen barát. A szállodába érve a Vikomt megragadta Kántor kezében a táskát, s kitépte kezéből "Bízz bennem!" mondta, és a telefonfülkébe sietett, miközben Kántor - elkerülendő a kíváncsi szemeket a kikötő felé vette lépteit.

A Hotel Raffles feljegyzései szerint aznap André de Silagie két telefonhívást bonyolított le. Az egyik a Szingapúri Brit Helytartótanácsra ment, helyi hívás volt, a másik a Geneva Bank szingapúri megbízottja Monseiur Bassé irodájába ment. A két telefonhívást követően a Vikomt a szobájába ment, átöltözött, s kezében egy fekete bőrtáskával a szálloda előtt Vladimir Bonyenkó kocsijába szállt, hogy a Gyarmati Haderő kíséretében a Helytartótanács védelmét élvezze. Mozgását Herr Fritzer SS ejtőernyős jelentette Berlinnek, s ezek után az Első Expedíciós SS Ejtőernyősosztag elhagyta a japán Sakyachi cirkáló fedélzetét, hogy az éj közepén titkos akcióját megkezdhesse Szingapúrban.

A helytartótanácsba érve André de Silagie fogadta Monseiur Bassé-t, majd a tárgyalóhelyiségből kilépve, Oliver, mint tanú jelenlétében egy kulcsot nyomott Szvetlana és Bonyenkó kezébe. Ezután Oliver, Bonyenko, és a Vikomt Kántor felkutatására indultak, akinek nyomaveszett újfent a szingapúri forgatagban.

De vajon mi történt abban a szobában, az alatt a 10 perc alatt, amíg a Vikomt és Monseiur Bassé, a Geneva bank megbízottja egy helyiségben tartózkodtak?
(folyt.köv)