Holnapi útvonalterv

Moszkva

- Koba! Gyere már!! - kiáltották idegesen társai, hátukon megrakott zsákokkal a grúz srácnak. Nem ez volt az első rablása. Ha a Párt úgy kívánta, akár ölt is. De most megigézve állt kezében a zsákmány egyik darabjával. A vöröslő rubint szebb és nagyobb volt mint amit valaha látott. - Joszif! Gyere már! Nem várhatunk! - sürgették a többiek. A zsebébe sűlyesztette a kis csecsebecsét, s a többiek után szaladt. Chagatai Khan kincseit szállította Moszkvába a cár különvonata, ám az alig őrzött szerelvényt künnyűszerrel tartóztatták fel Tbiliszinél a rablók. A Kaukázusban rabolni is könnyű volt és elbújni is. Már a kis teherautón zötykölődtek, de Soso, ahogy páran szólították, hangtalanul merült magába. A kő megigézte. Rabolt ugyan eddig is, de a Pártért tette. Nem volt tolvaj, de ezt a követ... Úgy döntött, mivel a többiek úgyse látták, megtartja. Mi történhet?

Joszif Viszarionovics Dzsugasvili a Kremlinben berendezett mozitermében ette kedvenc belga pralinéjét. A Leonidas omlósan olvadt szét szájpadlásán. A gépész a King Kongot adta ki tudja hányadszorra, s Az Acélember megannyiszor úgy nézte a Koponya-szigeti jeleneteket mint egy megigézett kisgyerek. A kitüntetésekkel, csillagokkal és érdemrenddel borított köntöst ilyenkor mindig megbontotta, és a nyakában tartott kis rubintkővel játszott. Egyedül volt, ilyenkor nem kellett a Nagy Vezért, a Kommunizmus Atyját alakítania. Az izgalmas részeknél mindig a szájába vette a kis csecsebecsét, s mint egy csecsemő nyalogatta. A kis ékkőtől sosem vált volna meg. Még álmában is maga mellett tartotta. Kényszerképzete volt, hogy el akarják lopni tőle. Sok óvatlan takarítónő és házicseléd végezte arccal lefelé tömegsírban, mert portörlgetésnél akár egy milliméterrel is arrébb tette a Generalisszimusz nyakláncát. A terembe szinte észrevétlenül belépett egy Cseka tiszt, s hangtalanul az üres Leonidasos doboz mellé tette a Vezértnek frissiben lefordított nemzetközi sajtószemlét.

A film végetért, s a Vezér nagy komótosan elkezdte lapozgatni az iratokat. Egy cikken, a New York Inquirer írásán megakadt a szeme. Érdekesnek igérkezett Mart Humur, a szágoldó riporter helyszíni jelentése, a Monte Carlo - Szingapur rallyról. Kis mosollyal a száján olvasta a cikket... Halott Gestaposok, eltűnt francia tisztek... Izgalmas kis iromány. Ám egy adott ponton a mosoly az arcára fagyott. Egy neven akadt meg a szeme: Vladimir Bonyenko. Azonnal csengetett, s a tiszt haptákba vágta magát. "Küldje ide Berijját." mondta a tőle megszokott félelmetesen nyájas stílusban. A tiszt elszaladt, s kisvártatva megjelent a rettegett Cseka vezetője. Mint egy kivert kutya dörgölődzve nyájasan odament vezéréhez. Sosem tudhatta, egy parancs, egy doboz Leonidas, vagy a szibériai fagy várja a következő percben. "Drága Lavrentyij..." mondta nyájasan a vezér, s Berijja tudta, bonbonok helyett inkább kezdheti számolni élete hátralevő napjait. "Igen.... Generalisszimusz....." "Olvasta a mai sajtószemlét, ugye kedves Lavrentyij?" "Igen uram.... olvastam....." "És? Nem tűnt fel valami?" "Minek kellett volna... uram...." "Hát van most itt ez a kis Grand Prix... Hogy találja? Érdekes?" "Lavrentyij azonnal tudta, hogy nem a napokat, a perceket érdemes innentől visszaszámlálni, a perceket, amíg a Kreml pincéjének padlóján nem fagy vérbe. Ezekben a napokban amúgyis nagyon könnyű volt eltűnni Moszkvában bárkinek, legyen az akár a Párt legfelsőbb vezetésében." "Igen uram, már intézkedtem Uram." "Remek Lavrjósa, remek...Bonbont?" " S kedvesen kínálta Berijjának a pralinésdobozt. Amaz remegő kezekkel elvette a finomságot. "Nézd drága Berijjám. Én egész idáig azt hittem, hogy az utolsó trockistát is eltakarítottátok az útból erre mit látok? Az egyik nemzetközi versenyt szervez luxusautókkal az egész világ szeme láttára..." Lavrentyij szájában egyre keserűbb volt a preliné. Hirtelen Kamenyevre és Zinovjevre gondolt, akik a minap még együtt moziztak és bonbonoztak a Vezérrel, ma meg már a föld alatt, arccal lefelé... "Nézd Lavrjósa. Nem hinném, hogy ilyen fiaskó előfordulhat még egyszer. Szeretném, ha mihamarabb megtennéd a kellő lépéseket, s személyesen felögyelnéd az eseményeket. Nagyon nagyon csalódott lennnék, ha ez a koszos Vladimir elérkezne Szingapúrba." Berijja haptákba vágta magát, és sietve távozott a teremből. "Hmmm..." mondta Sztálin. Ez a Leonidas igazi csemege..."

Újra talpon

Közel huszonnégy órát aludtam, vagy talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy eszméletlen voltam. Mikor kinyitottam a szemem, Ervin ült az ágyam végében. Ó a hűséges Ervin! Ő tájékoztatott az eseményekről. A két kedves fiatal nizzai aki segített, az összetört autó, a halott gestapósok… Rebecca küldött, pénzt az új autóra, amely már a hotel előtt áll… Nem örülök nagyon, azt hiszem nem szorulok Rebecca segítségére… Miután Ervin beszámolt, újra álomba taszított a kimerültség. Egyszerre csak kedves cirógatásra ébredtem. Agatha ült az ágyam szélén, egy szál kis neglizsében. Szőke fürtjei játékosan táncoltak szép arca körül, a finom csipke erősen sejttette formás alakját.
-Hogy vagy André?
-Agatha… mit keresel itt?
-Gondoltam megnézem, hogy vagy, miután a két olasz kihúzott egy rommá tört harmincezer frankos autóból amiben volt még két halott náci…
Lassan felültem az ágyban, Agatha segített. A fejem még zúgott, de egészen jól voltam. Az ágy mellé a falhoz volt támasztva a mauser. Az ölembe vettem.
-Köszönöm, jól vagyok…
-És gondoltam megkérdem, emlékszel-e az üzletre
Elgondolkodtam... Milyen üzlet? Aztán bevillant, az a hétvége a Lordnál amikor összeszólalkoztam vele… és Chicago, Agatha nyakán kövek… ott mondta a dolgot a gyémántokkal… persze a saját dolgaimmal voltam elfoglalva, s nem igazán voltam jelen az elmúlt három négy hónapban…
-Nézd Agatha, lehet hogy egy gyilkos vagyok, de nem vagyok tolvaj. Van pénzem, ha nem is vagyok egy krőzus, főleg most… de nem rabolok. Francia tiszt voltam, van ami kötelez.
Agatha felállt és odébb lépett.
-Nézd a kis erkölcsöst! Laurentier a tiszta! Kacagnom kell.
Megragadtam a karját és magamhoz rántottam.
-Neked a kövek kellenek. Renben. Tégy amit akarsz, de én ebben nem veszek részt. Viszont nem állok az utadba. Felesleges. Úgyis megszerzed amit akarsz… Én más utakon járok.
Végignéztem ezen a sudár gyönyörű vékony nőn, a pusztító tekintetén és valami furcsát éreztem…
-Nem tudom mit akarsz, és nem is szólok bele, te tudod mit csinálsz. Van fegyvered?
Agatha bántón felkacagott.
-Az én fegyverem az eszem kedvesem. Te szorongasd csak a puskádat, nekem nincs szükségem rá.
Az éjjeliszekrény fiókját kihúztam, s kivettem belőle a gestapós Lugerét. Kecses darab, pont egy ilyen nőhöz illik.
-Azért ezt tedd el.
Agatha elvette a pisztolyt, ellenőrizte a tárat és ügyesen megpörgette az ujjai közt a fegyvert, tanúbizonyságul hogy a chicagói évek nem múltak el nyomtalanul. Odalépett hozzám, kedvesen megsímogatta az arcomat és adott egy puszit a fejemre.
-Légy jó kedves Laurentier, csókoltatom Rebeccát!
Nem válaszoltam. A szépség ringó csípővel az ajtóhoz ment egyik kezében a nehéz Luger lógott, s anélkül hogy visszanézett volna, elhagyta a szobát.

A versenyzők többsége a bárban volt, itt is ott is kis asztalok körül ültek, beszélgettek. Én már a második adag rumot rendeltem, amikor megláttam a főhadnagyot a lépcsőn letámolyogni. Felugrottam, és odarohantam.
-Uram, önnek feküdnie kéne…
-Persze Ervin, majd a koporsóban.
Elegáns, volt vasalt és katonásabb mint az elmúlt években bármikor. Valahogy megváltozott, az a szomorkás civil akivé lassan változott miután leszerelt, mintha eltűnt volna. Furcsa veszélyes fény égett a szemében, amitől kirázott a hideg. Félelmetes ereje van hogy így helyrejött.
-De uram a szkopolamin…
-Nem rosszabb mint Rebecca édes pezsgői.
Válaszolta s kaján mosoly volt a szája szegletében.
Kihúzva magát, kissé bizonytalan léptekkel a nizzai srácok asztalához ment. Csend volt, mindenki hallgatott.
-Uraim. Önök megmentették az életemet, ezzel leköteleztek. Kérem fogadjanak el egy üveg konyakot, amivel nem tudom mindezt meghálálni.
A nizzaiak vidáman rázták a kezét. A pincér kitöltötte a konyakot, csendült a kristálypohár.
Nem tudták a fiúk mit is nyertek a konyakon kívül. Egy mesterlövész háláját. Maga az életbiztosítás.

Jó lelkű Bertie bácsikám gondoskodott szórakoztatásomról Isztambulig tartó utazásomon. Egy dossziét kaptam tőle, amely a Grand Prix és a titokzatos macska kegytárggyal kapcsolatos információkat gyűjtötte egybe. A hidroplán greenwichi idő szerint este fél kilenckor szállt fel a porthsmouthi kikötőből, a személyes csöndes rosszallásától kisérve, ugyanis nem volt könnyű feladat elhelyezni a termetes Bentleyt az igencsak szűkös csomagtérbe. Bár nem vezettem polgári géppel korábban, az volt az érzésem a szerkezet valahogy furcsán lomhán és nehézkesen szállt fel a vízről és repülés közben is egy-egy turbulenciánál keményen zökkent olykor-olykor, ami láthatóan aggasztotta a személyzetet. Igazán remélem, hogy nem az én Bentleym túlsúlya okozta a problémát. Mindezek után némileg megviselten kezdtem bele a dosszié tanulmányozásába, és őszintén be kell vallanom, csakhamar el is aludtam közben. Mindenesetre olvastam egy lebilincselő órkori egyiptomi legendát, mely szerint Ré, a napisten, Basthettel, a macskafejű istennel, és Sethtel, a pusztulás istenével közösen, minden éjszaka harcba szálltak Apophisszal, a nagy kígyóval, hogy az emberek világára másnap is ráköszöntsön a napfény. A fondorlatos macska azonban idővel szabadulni kívánt kötelezettségétől és úgy döntött, kiváltja magát. Csodás eszközt készített a távoli kelet kincseiből, színes ékkövekből, melyek megsokszorozták isteni apja, Ré erejét, aki így már egymaga is győzedelmeskedni tudott Apophis felett. Így nem csak Basthet, de Seth szolgálata sem volt már kívánatos, amiért a sivatag és a pusztulás istene bosszút esküdött. Titokban felajánlotta szolgálatait Apophisnak, és a távoli keleten felkutatott egy minden más dárgakőnél hatalmasabb rubint, aminek segítségével Apophis visszaverte Ré támadását. Hatalmas tűzgolyó és szélvihar kerekedett, amely szilánkjaira törte a Apophis rubinját és Ré szerkezét, utóbbi darabkáit szerteszórta a Földön... A többire nem emlékszem, feltehetően elaludtam.
Másnap délelőtt a gép megérkezett Isztanbulba. A személyzet szerfelett némi megkönnyebbüléssel vett búcsút tőlem és poggyászomtól, én pedig a kikötőből elindultam a Pera Palas Szálló felé.

Újabb Üzenet

Másnap reggel arra ébredtem, hogy vadul kopogtatnak a szobánk ajtaján. Az előző napi mulatság azonban még kellően éreztette hatását, s csak nehezen kászálódtam ki az ágyból. Meglepetésemre Stefano volt az:

- Signor Bonyenko! Jöjjön gyorsan! Az autójáról van szó!

Ahogy lesiettünk a lépcsőn, a hallban már várt rám Vikomt barátom:

- Hát Vladimir, kezd beigazolódni a gyanúd...

Boundoise ezen megjegyzését csak akkor értettem meg, amikor már az autóm mellett álltam, melynek oldalán vérrel írt, cirill betűs felirat éktelenkedett:

"Navalmoral"

Navalmoral...Navalmoral...Navalmoral... te átkozott! Nem szabadulok meg tőled soha?!

Úgy fest, valaki nagyon nem szeretné.

...

Sztambul, Sztambul!

Mai utunk Szófiából Sztambulba bármelyik korábbinál zökkenőmentesebb volt. Leszámítva, hogy a török határőrtiszt mindenáron rekvirálni akarta Maybachunk egyik pótkerekét azzal a nyilvánvaló hazug ürüggyel, hogy Törökországban a gépkocsik legföljebb egy pótkereket szállíthatnak. Mivel látszott, hogy nem enged az ostoba, megállapodtam vele, hogy a kereket ugyan nem adom, de kifizetem az árát svejci frankban. E kis incidens egyedüli előnye, hogy így összetalálkozhattunk kedves versenyzőtársunkkal, a motoron utazó Stefan Gutmann-Schneiderrel. A papírmunkák ideje alatt igen jóízűt beszélgettünk. Különös érzés fogott el, miközben az ifjú bajorral adomáztam, mintha ismertük volna egymás gondolatait. Talán testvérrel érezhet az ember hasonlót…
Este nyolckor érkeztünk meg a Palace Pera szállóba, ahol drága vikomtom üzenete várt a portán: „A megbeszéltek szerint vártalak a szalonban, mon ami, de nem jelentél meg. Remélem a nap folyamán még összefutunk, bár ez a verseny kuszábban alakul, mint képzeltem. – ölel barátod, André ”
Már megint az átkozott feledékenységem, melyből oly sok kellemetlenségem adódik.

Este Szvetlanával Konstantinápoly felfedezésére indultunk. Amint Pera-ból, az európai negyedből átértünk az Aranyszarv-hídon keresztül a régi török negyedbe, megszűnt az az érzésünk, hogy Európában vagyunk. Maybachunkkal külön élmény volt a zegzugos, keskeny, rosszul kövezett utcákon haladni. (Most először tapasztaltam, mily kiváló lengéscsillapítást építettek az autóba.) Két oldalról roskadozó viskók fogtak bennünket közre. Olyan volt az egész városrész, mintha egymásra hajigált, öreg ládák közt haladtunk volna. Visszatérve „Európába” felkerestük a híres Babylont, a pezsgő éjszakai mulatót. Szvetlana kihívó táncával újból levett a lábamról. Később pilótatársnőnk, Towanda is csatlakozott hozzánk. Örülök, hogy nejem ily jó barátnőre lelt benne. Hajnalig szórakáztunk önfeledten.
Hát igen. Azt hiszem ezekért a pillanatokért volt érdemes megszerveznem a Grand Prix-t!

...

Abbázia - Isztambul

- Magának nagyon befolyásos barátai vannak Boundoise... - mondta Pavlekovity, s készségesen előreengedett egy nagydarab férfit.
- Jack! Te itt? - szólt döbbenten a Vikomt.
- Hallottunk az incidensedről, és a Követség telefonált Abbáziába. Az itteni rendőrség nagyon készséges volt... - Pavlekovity hirtelen mintha valami kis piszkot talált volna a cipője orrán, a földet kezdte kémlelni, s cipője orrával ideges mozdulatokat tett.
- Nézd. A közeli réten vár a gépünk, nem késlekedhetünk, azonnal Isztambulba kell érned , hogy megszerezd a gyémántokat...
- Milyen gyémántokat?
- Ne tedd a hülyét Andy! - a vikomt útálta ha Andynek szólítják, de Jack szinte örömét lelte benne, hogy így szólítsa, főleg ha valami nem tetszett neki.
- Nem vagyok Andy... És különbenis a Macska nálam van.
- NÁLAD?? Hogy került hozzád?? - kérdezte döbbenten Jack.
- Muszáj mindent tudnod Jacky Boy? - vágott vissza cinikusan a Vikomt.

A Vikomt már vette is a kabátját, összepakolta bőröndjét, s a Bellevue szálló halljába sietett. Szerencséjére épp ott ivott Ervin. Odaadta neki a Pierce Arrow kulcsait, s a lelkére kötötte, ne késlekedjen, azonnal menjen Isztambulba, ott várja meg. Csak tankolni álljon meg. Ha megtud valamit az eltűnt Laurentierről azonnal értesíteni fogja, s ez legyen kölcsönös. André búcsút intett Ervinnek, és a nagydarab Jack-kel elindult a repülőgép felé. A gép berregve felszállt. Jack ott folytatta a szállóban megszakadt társalgást, ahol az abbamaradt.

- George és Al megtaláltak?
- Kik? - kérdezte újra csodálkozva a Vikomt. Jack már unta ezt az értetlenséget.
- Andy. Te hülyébb vagy mint aminek látszol. George és Jack! Utánad küldtük őket a szükséges iratokkal és információkkal. Náluk vannak az isztambuli tervek...
- Mi a fene van Isztambulban????? - kérdezte ingerülten a Vikomt - És különbenis ki az a George és ki az az Al???
Jack látta, hogy a Vikomt tényleg nem tud semmit, s most jó hogy itt van.
- Olvasd ezt el.

Egy kis papír volt, rajta hieroglifák, s alatta egy versike.
"Apofisz ideje ha eljő, Basthet, a szépséges harcra kész. Basthet, a haragvó elhívja Jó Apját. Apját, Rét kinek ereje félelmetes. Nyilai mint a villám, lángoló kezei kegyelmet nem ismernek. Basthet segít a Harcosnak, ha a Gyémánt, s a 12 Gyémánt egyben áll. Basthet útját szekerén megkezdi akkor az égen, s nem ismer kegyelmet a Tüzes Oroszlán"

- Szép. És most mit kezdjek egy óegyiptomi versikével?
- Napenergia. Mondd ez neked valamit?
A vikomt értetlenül csóválta a fejét.
- Szerinted mit jelent a vers?
- Fogalmam sincs... - mondta a vikomt.
- Szerinted mi a fenének kell egy hatezer éves műkincs olyan nagyon Hitleréknek, hogy elrabolják az angoloktól, Berlinbe csempészik, és nem mellesleg az egész világot behálózó akciósorozatot indítanak Oroszországtól a Távol-keletig, hogy összeszedjenek 12 nyamvadt gyémántot? Andy! Napenergia! A németek rájöttek, amit az egyiptomiak már 6000 éve tudtak. Képzeld el, mit tudnának művelni, ha a mai techika mellett képesek lennének koncentrálni a napsugarakat! Ez a fegyver már akkor eldöntene bármilyen háborút, mielőtt az kitörne...

A vikomt elhült. Lady G.... Gyémántok... A Macska... a mikrofilm... OtO... Hirtelen kezdett összeállni a kép. Kitekintett az repülőgép ablakán, s látta a csodásan kéklő Égei tengert. Megigézve nézte a Boszporuszt, a hajókat, ezt a békés világot. Különösen gyönyörűek voltak a Rumelihisari méltóságteljes bástyái a lemenő nap fényében. Abban a fényben, ami a zsebében rejlő szobrocska és a mikorfilmen rejtező információk által akár vérvörös lángoszloppá is változtathatná az egész várost. Beleborzongott a gondolatba. Hirtelen a Rumelihisari bástyái egy kis spanyol konvent vonalait kezdték ölteni, s a lemenő nap sugarai az égő domboldalét... Gondolataiból Jack hangja szakította ki. "Isztambulba érkeztünk. Menj azonnal a szállodába, és keresd meg a fekete Morgant. George és Al majd elmondják a teendőket."