Napsütés, 32 fok árnyékban (Répaföld 3/5)

Polgári kiszolgáló erők. Hát ennél unalmasabb háború még vagy nem volt a történelemben, vagy rosszkor vagyok rossz helyen. Gyanús is volt, hogy fegyveres kiképzés alig volt , a telepi önkéntes csapatot csak bepakolták ide, a kiszolgálókhoz. Azóta pedig semmi. Csapatok jönnek-mennek, pihennek, cserélődnek, alig van ismerős. Mesélnek sokféle izgalmas és megrendítő élményt, de itt...

A vezető tisztünk szigorúan tiltja a fegyveres harcban való részvételünket, inkább a technikai tanulságokat összegzi, és kikéri mindegyikünk véleményét. Szétlőtt roncsokban turkálunk, bejárjuk az újabb motorokat, csőszélességekről vitatkozunk, stb. Lassan hadmérnök leszek, ha ez így megy tovább. Okos fickó ez amúgy, kedveli a jó borokat és a macskákat. Mindig mondogatja, hogy a macskafélék nem véletlenül rettegett lények. Ahogy lapulnak, ugranak, lecsapnak... szíve szerint róluk nevezne el mindent, ami egy kicsit is jól sikerült fejlesztés. Biztos neki is megártott már ez a semmittevés. Ha ezt a hősiességet Hanna látná...

Ezért jutottam elhatározásra: innen meg kell lépni. Egy géppuskával felszerelt alakulathoz kértem magam. Csak a szomszéd völgybe mentek civilek kiképzését felügyelni, így jó ürügy volt egy kis kiruccanásra. Az erdőben aztán egy alkalmas pillanatban majd...

Kavarognak bennem az érzések. Nem tudom, hogy reagáljak Monsieur Laurentier közeledésére. Van benne valami titokzatos, mélyről jövő erő, valami őrületesen vonzó. De ugyanakkor megriaszt ez a hűvös magabiztosság. Mégiscsak egy mesterlövész... Dehát nincs-e benne minden perzselő szerelemben az érzések ilyesféle kettősége?

Ezekben a zavaros időkben megpihenni egy férfi vállán, egy biztonságot nyújtó ölelésben... A boldogság és béke röpke, lopott pillanatai...

Igen, talán erre van szükségünk. Így a mi történetünk akár még jól is végződhet.

Egyedül

Sivár és kietlen volt a táj mint a lelkem, s az út port nyögött az autóm kerekei alól. Egy test feküdt az út szélén. Stoppoltam, s a férfihoz léptem. Bonyenko. Mellkasa és válla között egy mély sebből saját autójának irányjelzője állt ki. Már régóta itt fekhet. Pislákolt benne az élet mint a mécsláng egy szeles napon de félő hogy nem ússza meg. Más sérülés nem volt rajta, s sem autójának sem Szvetlanának nem láttam nyomát.
Higgadtságom elhagyott. Dühöngeni, sírni, gyilkolni szerettem volna. Ilyen az egész rohadt életünk! Csillogva száguldunk, asszonyt ölelünk, s a végén mindenkitől elhagyatva egyedül fekszünk a porban, s mellünkből kiáll valami, amit a múlt egy feldolgozatlan démona vág oda. Nézem a sápadt Bonyenkot, ezt a finom orosz nemest és rájövök hogy mind ilyenek vagyunk.
Mennyire magányos az ember! Mindig attól kapjuk a pofont a szúrást akit szeretünk, akiben megbízunk! Az ellenségeünk az erőnket keresi de a barátunk a gyengénket.
Ezért bízom meg egyetlen dologban a világon, a Mauseremben. De nem lehet így élni! Nem lehet.
Gyémántok, pénz, hatalom... és a végén úgyis mindannyian a föld alatt fekszünk. Mindannyian. A halálban nincs nemes. Csak egy hűlő test és kész. Szegény és gazdag ugyanoda jut.
Felemeltem Bonyenkot és az autóhoz vittem. A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyeztem, és elindultam a legközelebbi település felé. Errefelé vannak nagy tudású orvosok, jógik, talán valaki tud tenni valamit Vladimirért. Mi történthetett? Hol van Szvetlana?
Kétségek közt indultam tovább és még soha nem éreztem magamat ennyire egyedül.

Messzelátó

Viszonylag ritkán látni előkelő hölgyeket csapzott frizurával, illetlenül szakadt ruhában botladozni egy minden településtől távoli köves lejtőn. A látványtól meglepve gyorsan be is pattantam a volán mögé, a távcsövet csak leejtettem a lábaimhoz. Körülbelül három kanyart tettem meg, amikor éles sikolyt hallottam. A nő - ha jól láttam- az út felé igyekezett, így hát a gázra léptem,
...és a motor lefulladt. Nem indul még negyedszerre sem!
A sok por! A fenébe! Távcsövet elő! Igen, ott a lenti kanyarból egy Mercedes tűnik elő, és egy ferdeszemű alak nyújtja a kezét a láthatóan végsőkig elcsigázott, fehér ruhás hölgynek. Valószínűleg úriember lehet a "kínai", hiszen egy pokróccal rögtön beborítja fedetlen vállát.
Gyerünk a motorházhoz! Gyorsnak kell lennem, ki tudja mi történt azzal a nővel, és ki tudja, mi fog még ezután...

Írások, hitek

"A mi pártunk, amikor megalakult és azóta is mindig, mindenkoron a fiatalok pártja volt. A fiatalok pártja volt nemcsak abban az értelemben, hogy korban fiatalok voltunk, akik megalakítottuk a KMP-t, hanem a fiatalok pártja volt azért, mert azoknak a pártja volt, akiké a jövő. (...) Ezért volt az, hogy Magyarországon a fiatalság sohasem fordult el a párttól, a forradalom vezetőjétől, és ezért vagyunk biztosak abban, hogy minden üldözés, minden belső szervezeti gyengeség ellenére is, a mi minden gondoskodásunkkal szeretettel átölelt KIMSZ-ünk rövid időn belül nemcsak eléri azt a színvonalat, amelyen a mi pártunk áll, hanem túl fogja haladni, túl fogja szárnyalni a pártot. Minden lehetőség meg van adva erre. (...) Ez a nemzedék, amelyik most nő fel Magyarországon, a kapitalizmusban nem lát perspektívát, ennek a nemzedéknek nincs lehetősége kiemelkedni az anyagi és szellemi ínségből, ennek a nemzedéknek nincs módja olyan világnézetre szert tenni a kapitalizmuson belül, amely lelki szükségleteit csak a legcsekélyebb mértékben is kielégítené.
(...)
Mindenünk megvan ahhoz, hogy mi nyerjük meg a fiatalságot. Miénk az egyedüli forradalmi világnézet, a marxizmus-leninizmus, amely mindenkit kielégíthet, aki boldogságra, szabadságra, felszabadulásra, új életre törekszik." Kun B.

Sarló és Kalapács, 1934. dec. 1. 9-10 pp.

Vadászat

Egy hete vezetek már, kietlen pusztaságok, és olcsó hotelek váltogatták egymást. Nyugalom volt és egyedüllét a levegőben. Sokat gondolkoztam, emlékek s érzések jöttek mentek mint út felett a por. Egyik nap Towanda hajtott mellém fiatjával, s furcsákat mondott. Valamit rám akart bízni, valami titkot, s mosolyra késztetett bizalmatlansága. Nyíltan megkérdezte, megbízhat-e bennem. Belátom persze a társaság nem éppen angolkisasszonyok gyülekezete…
Furcsa érzés kerített hatalmába. Látva ezt a naív, lelkes baloldalit, ezt a gyermeki tisztaságú forradalmi lelkületet, s a csapongó vörös fürtöket… Gyorsabban dobogott a szívem, s mélyebbeket lélegeztem. Olyasmit éreztem amit már nagyon régen nem. Hirtelen nagyon, nagyon vágytam egy nő érintésére, a társra, s a nem létező család nyugalmára. Elég volt vérből és a halálból. Életre vágyom, egy asszonyra, fogni akarom majd tán egyszer megszülető, tipegő kisfiam kezét és elmondani neki mindazokat amiket nekem az apám. Egy házat néztem ki egyszer, egy kis birtokot, a Genfi tó partján, szemben az alpok, a legelőt tavasszal tengernyi virág borítja…
Eh, szentimentális baromságok!
Hirtelen valami jeges érzés, rossz előérzet kerített hatalmába. A fékre léptem, s lejjebb húztam a fejem. Ekkor jött a lövés. Hiába, frontrutin. A golyó a bal oldali ablakon jött be arcom előtt centikre ment el, s üvegszilánkokkal terítette be a Cadillac belterét. A puska hangját ezer közül is felismerem. Mauser. Mint az enyém. A gázba tapostam, s valami fedezéket kerestem, s közben kiszámíthatatlan kacsázásba vittem a gépet, ne tudjon könnyen célozni a lövész. Hm. Mesterlövészt küldtek a mesterlövészre. Lövések dörrentek, egyik a másik után. A golyók rojtosra tépték az autó bal hátsó részét. Elég gyenge lövész ha ilyen sokat lő rendes célzás nélkül. Egy cserjésbe vittem a kocsit, hátranyúltam a puskáért és kiugrottam az autóból amely pár méter után megállt. Hátamat a kocsi oldalának fektetve guggoltam a porban, ellenőrizve a tárat. A lövés a másik oldalról egy kis szikla mögül jött. A Cadillac jobb visszapillantóját letörtem, s kidugtam a motorház fölé, abban néztem vissza a lövész felé. Hárman voltak, úgy hatszáz méterre. Mögöttük egy fekete kocsi. Folyamatosan lőttek mind a hárman. A kocsi első kereke mellett az autó alá kúsztam és röviden céloztam. Az elsőt homlokon a másodikat mellbe sikerült lőnöm. Ismerős ruházatukról felismertem őket. Gestapo. A harmadik elbújt. Ezt kihasználva felugrottam és rohanni kezdtem egy nagy sziklafal felé. Pozíciót kell váltani. A megmaradt harmadik vaktában a kocsi felé lőtt. Meglehetősen kíváncsivá tett mit is akar tőlem ez a sok bőrkabátos. Óvatosan a szikla takarásában közelítettem meg a lövészt aki még mindig az autó felé lőtt pedig már rég nem voltam ott. Egy alkalmas pillanatban célbavettem és lőttem. A hasát céloztam meg, legyen még ideje egy kicsit társalogni. Felbukott. Odalépve és félrerúgva fegyverét a hátára fordítottam és megkérdeztem:
-Miben állhatok az Államrendőrség szolgálatára?
-Maga…. tényleg… az egyik legjobb…. lehet…
-Mit akarnak tőlem? – kérdeztem és az arcába dugtam a fegyver csövét.
-A Sonnerwaffe… magának kellett volna…. bekalibrálnia… a célzáshoz…
-És újabban puskagolyókkal kérnek fel szakembereket?
-Most.. már…. mindegy… a tervek… eltűntek… más se használhassa… fel… ezért ki kell iktatni… magát is és…
Sajnos a bőrkabát meghalt így nem tudtam meg kit kellene még kiiktatni. Szétnéztem, de a Gestapósok Mercedesén kívül semmi nem utalt arra hogy a közelben is volnának.
Elindultam az autóm felé és ara gondoltam, hogy meg kell keresnem a Vicomte-ot, aki mesélt már nekem erről a napfegyverről. Kezdtem érteni mit akarhatott az édes kis Towanda. Biztosan tud valamit. Gyanúsan keveset láttam a versenytársakat az elmúlt héten. Az autóba vágtam magam, amely a karosszériája hátsó részén éktelenkedő lukak ellenére rendben volt, a gázba taposva elindultam. Most már a végére kell járnom ennek az egésznek!