2008. március 20., csütörtök
Flashback 2
Drusha nyugtalanul ült az elhagyatott gyárépület irodájában, ahol a kozákok berendezték ideiglenes szállásukat. Szeme aa dühtől forrott, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Embereit a városba küldte, hogy nézzenek körül, s idegesn várta jelentkezésüket. A hívás nem váratott sokáig. A szingapúri börtön közelében sikerült megpillantani a hetek óta bújdokló Bonyenkót. Drusha érezte, hogy eljött az ideje. Kisvártatva két kozák tiszt a gyárépületbe cipelte az eszméletlenre vert Bonyenkót, s egy hanyag mozdulattal egy székre vetette. Gyakorlott mozdulattal kötözték meg. Drusha egy vödör vízzel eszméletéhez térítette Vladimirt, de azonnal egy pofonnal köszöntötte.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.
Néhány nappal korábban: Flashback 1.
Sikerült megszökni.... Futott át a Vikomt agyán, s az utóbbi napok eseményei erősen átírták benne a forgatókönyvet. Fogvatartói beszélgetéséből értesült, hogy Hitler kisebb expedícós hadsereget küldött, hogy a Gyémánt Macska fegyver hiányzó alkatrészeit összegyűjtse. Úgy tűnik még a háborúba is képes belekezdeni, csakhogy megkaparincsa a fegyvert... Őrület. A Vikomt látta, hogy semmi lehetőség nem maradt. Kántorhoz fordult:
- Nálad vannak a tervrajzok?
- Valami van nálam, ami nekik nagyon kell.... - válaszolta sejtelmesen Kántor.
-Rendben. Mondta a Vikomt. Sikerült eloldoznom magam... Amikor jönnek az ebéddel, én lecsapom a fegyört, majd a másik kettőt is leszedjük. A táskád a kihallgatószoba sarkában van... Ezek a bolondok el se tették az útból. Megragadod, és egy órán belül találkozunk a Hotel Rafflesben. Nincs sok időnk, a Harmadik Ejtőernyős SS Hadosztály holnapra megérkezik, és akkor már nem tudunk cselekedni. Minden perc számít.
Kántor bólintott, s egy órán belül már egymás mellett szaladt szótlanul a két ismeretlen barát. A szállodába érve a Vikomt megragadta Kántor kezében a táskát, s kitépte kezéből "Bízz bennem!" mondta, és a telefonfülkébe sietett, miközben Kántor - elkerülendő a kíváncsi szemeket a kikötő felé vette lépteit.
A Hotel Raffles feljegyzései szerint aznap André de Silagie két telefonhívást bonyolított le. Az egyik a Szingapúri Brit Helytartótanácsra ment, helyi hívás volt, a másik a Geneva Bank szingapúri megbízottja Monseiur Bassé irodájába ment. A két telefonhívást követően a Vikomt a szobájába ment, átöltözött, s kezében egy fekete bőrtáskával a szálloda előtt Vladimir Bonyenkó kocsijába szállt, hogy a Gyarmati Haderő kíséretében a Helytartótanács védelmét élvezze. Mozgását Herr Fritzer SS ejtőernyős jelentette Berlinnek, s ezek után az Első Expedíciós SS Ejtőernyősosztag elhagyta a japán Sakyachi cirkáló fedélzetét, hogy az éj közepén titkos akcióját megkezdhesse Szingapúrban.
A helytartótanácsba érve André de Silagie fogadta Monseiur Bassé-t, majd a tárgyalóhelyiségből kilépve, Oliver, mint tanú jelenlétében egy kulcsot nyomott Szvetlana és Bonyenkó kezébe. Ezután Oliver, Bonyenko, és a Vikomt Kántor felkutatására indultak, akinek nyomaveszett újfent a szingapúri forgatagban.
De vajon mi történt abban a szobában, az alatt a 10 perc alatt, amíg a Vikomt és Monseiur Bassé, a Geneva bank megbízottja egy helyiségben tartózkodtak?
(folyt.köv)
- Nálad vannak a tervrajzok?
- Valami van nálam, ami nekik nagyon kell.... - válaszolta sejtelmesen Kántor.
-Rendben. Mondta a Vikomt. Sikerült eloldoznom magam... Amikor jönnek az ebéddel, én lecsapom a fegyört, majd a másik kettőt is leszedjük. A táskád a kihallgatószoba sarkában van... Ezek a bolondok el se tették az útból. Megragadod, és egy órán belül találkozunk a Hotel Rafflesben. Nincs sok időnk, a Harmadik Ejtőernyős SS Hadosztály holnapra megérkezik, és akkor már nem tudunk cselekedni. Minden perc számít.
Kántor bólintott, s egy órán belül már egymás mellett szaladt szótlanul a két ismeretlen barát. A szállodába érve a Vikomt megragadta Kántor kezében a táskát, s kitépte kezéből "Bízz bennem!" mondta, és a telefonfülkébe sietett, miközben Kántor - elkerülendő a kíváncsi szemeket a kikötő felé vette lépteit.
A Hotel Raffles feljegyzései szerint aznap André de Silagie két telefonhívást bonyolított le. Az egyik a Szingapúri Brit Helytartótanácsra ment, helyi hívás volt, a másik a Geneva Bank szingapúri megbízottja Monseiur Bassé irodájába ment. A két telefonhívást követően a Vikomt a szobájába ment, átöltözött, s kezében egy fekete bőrtáskával a szálloda előtt Vladimir Bonyenkó kocsijába szállt, hogy a Gyarmati Haderő kíséretében a Helytartótanács védelmét élvezze. Mozgását Herr Fritzer SS ejtőernyős jelentette Berlinnek, s ezek után az Első Expedíciós SS Ejtőernyősosztag elhagyta a japán Sakyachi cirkáló fedélzetét, hogy az éj közepén titkos akcióját megkezdhesse Szingapúrban.
A helytartótanácsba érve André de Silagie fogadta Monseiur Bassé-t, majd a tárgyalóhelyiségből kilépve, Oliver, mint tanú jelenlétében egy kulcsot nyomott Szvetlana és Bonyenkó kezébe. Ezután Oliver, Bonyenko, és a Vikomt Kántor felkutatására indultak, akinek nyomaveszett újfent a szingapúri forgatagban.
De vajon mi történt abban a szobában, az alatt a 10 perc alatt, amíg a Vikomt és Monseiur Bassé, a Geneva bank megbízottja egy helyiségben tartózkodtak?
(folyt.köv)
Az utolsó szó
Epilógus
A csapatszállító a cirkáló mellé siklott, a katonák átsegítettek minket a romboló fedélzetére, ahol Towanda tisztítgatni kezdte a sebemet, de látszott rajta hogy lesújtja a Vicomte halála. Ahogy mindannyiunkat. Egy idő után a korlát mellé állt sírdogálni. A hajóorvos kezelésbe vett minket, amikor Drusha mellett megjelent Szvetlana. Átölelte bátyját, arcán mosoly és nyugalom. Meglepődve épp kérdések hadával bombáztam volna amikor az egyik ágyútorony mögül előlépett egy elegáns úr.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.
Nem nagyon tudtam mit mondani.
Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.
A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.
Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.
Nem nagyon tudtam mit mondani.
Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.
A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.
Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.
Lassan felszállt a köd.
Vágyak
Nincsenek gyémántok, nincsenek tervek. Mély vizek vannak, kőkoloncok, és lassan kibírhatatlan fáradtság.
Szomjazom.
Pezsgőt, s finom borokat akarok, könnyű suhanású nőket, mámort és leginkább az álmot újra, úgy, mint rég.
Szomjazom.
Pezsgőt, s finom borokat akarok, könnyű suhanású nőket, mámort és leginkább az álmot újra, úgy, mint rég.
Még gondolataiamat sem tudom összeszedni. Minden pörög, zajlik, a vicomte pedig olyan történetet mesélt el, hogy attól égnek állt a hátamon a szőr.
Hans valami hihetetlen titkok valóra váltójaként szerepelt sokak tervében, míg Szolnok mellett a három fekete Opellel érkező látogatóink pontot nem tettek rövid életére. Szörnyű egy ügy volt, ma is hallom a golyók kopogását szerte a Blitzen, miközben a kukoricások közti földúton barátom a platóról próbálta viszonozni a tüzet. Hiába volt azonban az MG-34 gyorsasága, mikor a végre elérkező csendben lefordultam a bekötőútra és megálltam, Hans már halott volt. Ki akartam futni a világból, szüleimet féltve, haza sem szagolva hajtottam keresztül a Közel-Keleten, míg újra ezekkel a társakkal találkoztam.
És most annyi esemény után, véres, sajgó lábbal fekszem, és... nincs időm semmire gondolni, mert csak húznak, rángatnak valahová, fejemben összekuszálódott minden.
Ó, békés ájulat!
Hans valami hihetetlen titkok valóra váltójaként szerepelt sokak tervében, míg Szolnok mellett a három fekete Opellel érkező látogatóink pontot nem tettek rövid életére. Szörnyű egy ügy volt, ma is hallom a golyók kopogását szerte a Blitzen, miközben a kukoricások közti földúton barátom a platóról próbálta viszonozni a tüzet. Hiába volt azonban az MG-34 gyorsasága, mikor a végre elérkező csendben lefordultam a bekötőútra és megálltam, Hans már halott volt. Ki akartam futni a világból, szüleimet féltve, haza sem szagolva hajtottam keresztül a Közel-Keleten, míg újra ezekkel a társakkal találkoztam.
És most annyi esemény után, véres, sajgó lábbal fekszem, és... nincs időm semmire gondolni, mert csak húznak, rángatnak valahová, fejemben összekuszálódott minden.
Ó, békés ájulat!
2008. március 19., szerda
Búcsúlevél
Drága André és Towanda!
A szobámban ülök, s tudom hogy talán csak órák választanak el az összecsapástól. Kántorral, ezzel a titokzatos magyarral együtt estünk a németek fogságába. Már mindannyiunkat ismertek, s csak a jószerencsének köszönhetjük, hogy túléltük. Ervinnek nem sikerült, de ezt már valószinűleg tudod.
Most a beszélgetésünk jár a fejemben, gondolom emlékszel mit kértem tőled akkor. Hamarosan eljön az idő, s mikor ezt a levelet olvasod, már túlleszünk mindenen. Kántortól sokmindent megtudtam, s Carmennek és Olival is elrendeztünk mindent úgy, hogy a Napfegyver sose épülhessen meg. Ugyanakkor talán egy másik időben, egy másik korban amikor az emberiség érett lesz, az a tudás, melyet felfedeztünk az emberek megmentését fogja szolgálni. Sosem tudhatjuk... Ezért rendeztem úgy a dolgokat, hogy a Titkot úgy őrizhessétek meg, hogy ne legyen az életetek többé veszélyben.
Még gyerekkoromból emlékszem apám idézte mindig a Bibliát. Vallásos, szigorú ember volt, 17 évesen fel is pakoltam s nekivágtam a világnakm mert nem bírtam a légkört otthon. Tudod jól: csatangolások, barangolások, a Párt... Kalandok, mindig kerestem a bajt, s a bajjal együtt az igazságot. De apám szava most, a halál kapujában megint eszembe jutott... Érdekes nem? Hogy mikor tudod, hogy vége mindig arra gondolsz amit először hallottál. Apám mondta: nincs bologabb annál, ai életét adja a barátaiért. Nekem ti vagytok a barátaim, még akkoris hogyha alig találkoztunk, sosem ültünk verandán és ittunk koktélokat, mégha soha nem is láttuk együtt felnőni a gyermekienket. Nekem más sorsot szántak... Szánt valaki... Ha létezik... Vért, szenvedést, halált kellett látnom, s úgy kell majd végezzem, ahogy sokan tették a kezem által. Ki kardot ragad tényleg kard által veszne el? Nem tudom. Így készülve a Nagy Utazásra megnyugtató a tudat, hogy talán valaki Odaát kezetráz veled.
Navalmoral... Sosem felejtem el azt az arcot, ahogy kérlelt, s most így kérlellek éni s téged. Egy utolsó lövést. Ha számít valamit a végakaratom: mindent azért teszek, hogy nektek Towandával sikerülhessen ami nekem sosem sikerült. A boldogság, az az egyszerű boldogság, ahogy egy nyári estén ülsz és nem gondolsz semmire, csak hallgatod a tücskök ciripelését. Sajnos most nehéz évek jönnek: a fegyverek fognak ropogni, sokan meg fognak halni. De ti maradjatok ki ebből. Menjetek Svájcba, ott biztonságban lesztek. Nem kell forradalom, nem kellenek eszmék, élni kell. Éljetek, ne harcoljatok.
Szeretlek benneteket. Legyetek boldogok...
Boundoise
U.I: a gyémántoka sorsáról kérdezzétek Kántort! Mindent elrendeztünk. Benne megbízhattok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
