Itt találkozunk:

...de nem itt fejezzük be!

inplanted object - unidentified

Flashback 2

Drusha nyugtalanul ült az elhagyatott gyárépület irodájában, ahol a kozákok berendezték ideiglenes szállásukat. Szeme aa dühtől forrott, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Embereit a városba küldte, hogy nézzenek körül, s idegesn várta jelentkezésüket. A hívás nem váratott sokáig. A szingapúri börtön közelében sikerült megpillantani a hetek óta bújdokló Bonyenkót. Drusha érezte, hogy eljött az ideje. Kisvártatva két kozák tiszt a gyárépületbe cipelte az eszméletlenre vert Bonyenkót, s egy hanyag mozdulattal egy székre vetette. Gyakorlott mozdulattal kötözték meg. Drusha egy vödör vízzel eszméletéhez térítette Vladimirt, de azonnal egy pofonnal köszöntötte.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.

Néhány nappal korábban: Flashback 1.

Sikerült megszökni.... Futott át a Vikomt agyán, s az utóbbi napok eseményei erősen átírták benne a forgatókönyvet. Fogvatartói beszélgetéséből értesült, hogy Hitler kisebb expedícós hadsereget küldött, hogy a Gyémánt Macska fegyver hiányzó alkatrészeit összegyűjtse. Úgy tűnik még a háborúba is képes belekezdeni, csakhogy megkaparincsa a fegyvert... Őrület. A Vikomt látta, hogy semmi lehetőség nem maradt. Kántorhoz fordult:
- Nálad vannak a tervrajzok?
- Valami van nálam, ami nekik nagyon kell.... - válaszolta sejtelmesen Kántor.
-Rendben. Mondta a Vikomt. Sikerült eloldoznom magam... Amikor jönnek az ebéddel, én lecsapom a fegyört, majd a másik kettőt is leszedjük. A táskád a kihallgatószoba sarkában van... Ezek a bolondok el se tették az útból. Megragadod, és egy órán belül találkozunk a Hotel Rafflesben. Nincs sok időnk, a Harmadik Ejtőernyős SS Hadosztály holnapra megérkezik, és akkor már nem tudunk cselekedni. Minden perc számít.

Kántor bólintott, s egy órán belül már egymás mellett szaladt szótlanul a két ismeretlen barát. A szállodába érve a Vikomt megragadta Kántor kezében a táskát, s kitépte kezéből "Bízz bennem!" mondta, és a telefonfülkébe sietett, miközben Kántor - elkerülendő a kíváncsi szemeket a kikötő felé vette lépteit.

A Hotel Raffles feljegyzései szerint aznap André de Silagie két telefonhívást bonyolított le. Az egyik a Szingapúri Brit Helytartótanácsra ment, helyi hívás volt, a másik a Geneva Bank szingapúri megbízottja Monseiur Bassé irodájába ment. A két telefonhívást követően a Vikomt a szobájába ment, átöltözött, s kezében egy fekete bőrtáskával a szálloda előtt Vladimir Bonyenkó kocsijába szállt, hogy a Gyarmati Haderő kíséretében a Helytartótanács védelmét élvezze. Mozgását Herr Fritzer SS ejtőernyős jelentette Berlinnek, s ezek után az Első Expedíciós SS Ejtőernyősosztag elhagyta a japán Sakyachi cirkáló fedélzetét, hogy az éj közepén titkos akcióját megkezdhesse Szingapúrban.

A helytartótanácsba érve André de Silagie fogadta Monseiur Bassé-t, majd a tárgyalóhelyiségből kilépve, Oliver, mint tanú jelenlétében egy kulcsot nyomott Szvetlana és Bonyenkó kezébe. Ezután Oliver, Bonyenko, és a Vikomt Kántor felkutatására indultak, akinek nyomaveszett újfent a szingapúri forgatagban.

De vajon mi történt abban a szobában, az alatt a 10 perc alatt, amíg a Vikomt és Monseiur Bassé, a Geneva bank megbízottja egy helyiségben tartózkodtak?
(folyt.köv)

Az utolsó szó

Epilógus

A csapatszállító a cirkáló mellé siklott, a katonák átsegítettek minket a romboló fedélzetére, ahol Towanda tisztítgatni kezdte a sebemet, de látszott rajta hogy lesújtja a Vicomte halála. Ahogy mindannyiunkat. Egy idő után a korlát mellé állt sírdogálni. A hajóorvos kezelésbe vett minket, amikor Drusha mellett megjelent Szvetlana. Átölelte bátyját, arcán mosoly és nyugalom. Meglepődve épp kérdések hadával bombáztam volna amikor az egyik ágyútorony mögül előlépett egy elegáns úr.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.

Nem nagyon tudtam mit mondani.

Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.

A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.

Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.

Lassan felszállt a köd.

Vágyak

Nincsenek gyémántok, nincsenek tervek. Mély vizek vannak, kőkoloncok, és lassan kibírhatatlan fáradtság.
Szomjazom.
Pezsgőt, s finom borokat akarok, könnyű suhanású nőket, mámort és leginkább az álmot újra, úgy, mint rég.

Még gondolataiamat sem tudom összeszedni. Minden pörög, zajlik, a vicomte pedig olyan történetet mesélt el, hogy attól égnek állt a hátamon a szőr.
Hans valami hihetetlen titkok valóra váltójaként szerepelt sokak tervében, míg Szolnok mellett a három fekete Opellel érkező látogatóink pontot nem tettek rövid életére. Szörnyű egy ügy volt, ma is hallom a golyók kopogását szerte a Blitzen, miközben a kukoricások közti földúton barátom a platóról próbálta viszonozni a tüzet. Hiába volt azonban az MG-34 gyorsasága, mikor a végre elérkező csendben lefordultam a bekötőútra és megálltam, Hans már halott volt. Ki akartam futni a világból, szüleimet féltve, haza sem szagolva hajtottam keresztül a Közel-Keleten, míg újra ezekkel a társakkal találkoztam.
És most annyi esemény után, véres, sajgó lábbal fekszem, és... nincs időm semmire gondolni, mert csak húznak, rángatnak valahová, fejemben összekuszálódott minden.
Ó, békés ájulat!

Búcsúlevél

Drága André és Towanda!

A szobámban ülök, s tudom hogy talán csak órák választanak el az összecsapástól. Kántorral, ezzel a titokzatos magyarral együtt estünk a németek fogságába. Már mindannyiunkat ismertek, s csak a jószerencsének köszönhetjük, hogy túléltük. Ervinnek nem sikerült, de ezt már valószinűleg tudod.

Most a beszélgetésünk jár a fejemben, gondolom emlékszel mit kértem tőled akkor. Hamarosan eljön az idő, s mikor ezt a levelet olvasod, már túlleszünk mindenen. Kántortól sokmindent megtudtam, s Carmennek és Olival is elrendeztünk mindent úgy, hogy a Napfegyver sose épülhessen meg. Ugyanakkor talán egy másik időben, egy másik korban amikor az emberiség érett lesz, az a tudás, melyet felfedeztünk az emberek megmentését fogja szolgálni. Sosem tudhatjuk... Ezért rendeztem úgy a dolgokat, hogy a Titkot úgy őrizhessétek meg, hogy ne legyen az életetek többé veszélyben.

Még gyerekkoromból emlékszem apám idézte mindig a Bibliát. Vallásos, szigorú ember volt, 17 évesen fel is pakoltam s nekivágtam a világnakm mert nem bírtam a légkört otthon. Tudod jól: csatangolások, barangolások, a Párt... Kalandok, mindig kerestem a bajt, s a bajjal együtt az igazságot. De apám szava most, a halál kapujában megint eszembe jutott... Érdekes nem? Hogy mikor tudod, hogy vége mindig arra gondolsz amit először hallottál. Apám mondta: nincs bologabb annál, ai életét adja a barátaiért. Nekem ti vagytok a barátaim, még akkoris hogyha alig találkoztunk, sosem ültünk verandán és ittunk koktélokat, mégha soha nem is láttuk együtt felnőni a gyermekienket. Nekem más sorsot szántak... Szánt valaki... Ha létezik... Vért, szenvedést, halált kellett látnom, s úgy kell majd végezzem, ahogy sokan tették a kezem által. Ki kardot ragad tényleg kard által veszne el? Nem tudom. Így készülve a Nagy Utazásra megnyugtató a tudat, hogy talán valaki Odaát kezetráz veled.

Navalmoral... Sosem felejtem el azt az arcot, ahogy kérlelt, s most így kérlellek éni s téged. Egy utolsó lövést. Ha számít valamit a végakaratom: mindent azért teszek, hogy nektek Towandával sikerülhessen ami nekem sosem sikerült. A boldogság, az az egyszerű boldogság, ahogy egy nyári estén ülsz és nem gondolsz semmire, csak hallgatod a tücskök ciripelését. Sajnos most nehéz évek jönnek: a fegyverek fognak ropogni, sokan meg fognak halni. De ti maradjatok ki ebből. Menjetek Svájcba, ott biztonságban lesztek. Nem kell forradalom, nem kellenek eszmék, élni kell. Éljetek, ne harcoljatok.

Szeretlek benneteket. Legyetek boldogok...

Boundoise

U.I: a gyémántoka sorsáról kérdezzétek Kántort! Mindent elrendeztünk. Benne megbízhattok.

Gyász és nyugodalom

Hirtelen, és nagyon gyorsan fordult át az idill rémálomba. Egy csodálatos éjszaka után, egy napfényes reggelen elindultam a piacra egzotikus csemegék után nézni. Hirtelen lövéseket hallottam, és teljesen megdermedtem, annyira váratlanul ért. Jeges rémület futott át rajtam, és nem bírtam mozdulni. Csak arra eszméltem föl, hogy André előbukkan a semmiből, és magával ránt.

Onnantól fogva pörögtek az események. Németek, oroszok, angolok, mennyi ellenség, micsoda tűzharc. Rég nem volt részem ilyesmiben, de a régi emlékek nem tűntek el nyomtalan. Fegyvert ragadtam én is, és zsibbadtan, ösztönösen cselekedtem, és inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy André ott van mellettem. Azt hiszem, csak ez az érzés segített, hogy kitartsak.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, minden elveszett. Andrét csúnyán eltalálták, és úgy tűnt, közel a vég, amikor ez a titokzatos orosz, Szvetlana bátyja megmentett minket. Még mindig nem értem, miért tette, de nem volt idő kérdésekre, nem volt más kiút...

Most már itt ülünk szótlanul egy hajó fedélzetén, csendben tisztogatom kedvesem sebeit, és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Bundoise nincs többé... Meghalt, mert meg kellett halnia... De tényleg így kellett ennek lennie? Valóban csak így lelhette meg a hőn áhított nyugalmát? Ezek olyan kérdések, amelyekre sohasem találhatom meg a választ.

Odajött hozzánk a hajóorvos, és átvette a sebkötözés feladatát. Én csönben a korláthoz sétáltam, és könnyes szemmel néztem a távolodó partot, amelyen már nem is volt kivehető a hajdani kedélyes, hősies jóbarát holtteste. Alig pár órája tűztem egy virágot a hajamba, most kivettem, és szentimentálisan a vízbe dobtam Bundoise emlékére, és végre teljesen átadhattam magamat a könnyeimnek, és csak zokogtam egyre..

Az utolsó szó előtt 3a/3

Nem volt időnk hogy reagáljunk. Nem éreztem még ilyet de most azt gondoltam, mindennek vége. Ahogy egykori parancsnokom puskájának csövébe nézetem, megnyugodtam. Megtettem mindent amit emberileg lehetséges.
-Sajnálom Laurentier, de maga is zsoldos volt, tudja hogy pénzért…
Nem folytathatta. Egy dörrenés és a százados mellkasa felrobbant. Az összecsukló test mögött egy másik puskás alak magasodott: Drusha.
Tudtam semmivel nem jobb az ő fegyveréből kapni a golyót azonban az orosz felém lépett és kezet nyújtva felsegített.
-Ahogy nézem elég kemény a feje. Jöjjenek, mindannyian, a C-dokk felé. Gyerünk, mozogjanak!
Megkérdeztem volna tőle hogy miért segít nekünk, és egyáltalán mit is keres itt de az események magukkal sodortak.
A német század teljesen körbevette a régi kikötőt. Teljes tűz alá vonta a rakodókat. Már géppuskák kelepelése és a Panzer II-esek ágyúinak mély ugatása is beleszólt a géppisztolyok egyhangú zajába.
Innen nincs kiút. Drusha konokul a leghátsó dokk felé húzott minket ahol semmi nem volt csak a tenger ködbe vesző vize. Barátaim egyre fogyó lőszerrel válaszoltak az iszonyatos túlerőnek. A vicomte szétvetett lábbal fedezék nélkül állt és folyamatosan tüzelt a két tomsonnal. De a németek nem lőtték le. Mi őrülten menekültünk a mocskos C-dokk felé a zúgó golyók közt, a Vicomt tüzének fedezékében, de egyszerre csak elhallgatott Bundoise két fegyvere. Kifogyott a lőszere s két katona azonnal odarohant hozzá s puskatussal hatalmas csapást mértek a fejére. Drusha valamit kiabált hogy még egy kicsit tartsunk ki, de én csak a barátomat néztem. Nem véletlenül hagyták életben. Két karjánál fogva durván felrántották, de a Vicomte hatalmas termetével még így félájultan is eldobta a két katonát mint a rongyot. Térdre bukott és véres arccal a tekintetemet kereste. A távolból már futottak felé a katonák. Felkaptam a Mausert és lőni kezdtem a katonákat körülötte, bár sok értelme nem volt ahogy az egész helyzetnek sem. A Vicomt felemelte fejét és a távcső szálkeresztjében láttam hangtalanul mit mond:
-Por favor amigo!
Tekintetünk a lencsén keresztül egymásba fúródott. A homlokára céloztam és életemben előszőr lehunyt szemmel lőttem.
Amikor kinyitottam a szememet a barátom már összecsuklott. Abbahagytuk a tüzelést. Nem volt értelme. Oli vállában golyó, Kántor lábában repesz. Csak Towanda sértetlen. A Vicomte halott. Én öltem meg. Nem hallottam a zajt, csend ereszkedett rám. Láttam a közeledő katonákat, barátaim arcán a nihilt és a lemondást.
Egyszerre csak megremegett a föld, és hatalmas tűzgömbök borították be az előrenyomuló német osztagokat. Hajóágyú!
A ködből két könnyűcsapatszállító hajó bukkant fel, a parthoz álltak és katonák ugrálltak le róluk. A második brit tengerészgyalogos dandár egy százada. Jóval a köd mögül üvöltve szóltak egy cirkáló nagyöbű rombolóágyúi. Keményen visszaverték a németek rohamát. Egy kis csapat körülvett minket és folyamatosan tüzzel fedezve a csapatszállítókhoz vittek minket. A tengerészgyalogosok is visszaszálltak a hajókra és felbőgő motorral már siklottunk is ki a nyílt tenger felé.
Néztem a távolodó partot. Egy alak feküdt a rozsdás sárban, s ahogy távolodtunk lassan a köd borította be. Arcán valami ami tán sok éve nem volt már ott: nyugalom.

(epilógus következik)

Ötletgyűjtő a találkozóhoz

A megjegyzések rovatba várjuk az ötleteket a szerdai (márc. 27.) GP záró találkozóhoz.

Az utolsó szó előtt 2b/3

2
A régi kikötőnél nagy fékcsikorgással állítottam meg a rommá lőtt Mercedest. A tengerpartra, erre a vidékre oly jellemző köd borította be a tájat, sejtelmes kontúrok hajoltak felénk. Towanda rácáfolt törékeny nőies külsejére és előjött belőle a kőkemény forradalmár. A belvárosban zsákmányolt köntös zsebét tárakkal pakolta meg. Kezében a Colttal óvatosan mozgott, tekintetét a ködbe fúrta, látszott rajta hogy nem most van ilyen helyzetben. Imádtam.
A döglötthal és rozsdásvas szagú ködben eltöltött két óra várakozás után a város felől négy alak imbolygó sziluettje jelent meg. A Vicomték. Rohantak. Mögöttük baljós csönd honolt a magasba nyúló régi rakodódaruk alatt. Éreztem Towanda kezének szorítását. A csönben rohanó alakok látványa kísérteties volt. Mögöttük valami sokkal nagyobb, szélesebb mozdult a köd ölében. Sötét és baljós. Az egyik alak felkiáltott:
-Rohanjatok!
Nem tudtuk mi lehet az a széles mozgó tömeg, ami elől úgy menekülnek, így élesített, célratartott fegyverrel vártam meg barátaimat.
A széles mozgó valami kibontakozott a ködből. Egy század német katona lépésben, halálos csendben közeledet. Sisakjukon, rövid smeisser géppisztolyaikon megcsillant vízpára. Könnyű Panzer II-esek lánctalpának nyikorgása hallatszott, s valahol felcsattant egy vezényszó.
Egy félig a parton heverő, oldalára dőlt rozsdás hajó fedezékében voltunk. Kántor ellenőrizte pisztolyát. Oliver higgadtan cigarettára gyújtott.
A Vicomte szája sarkából egy caporal lógott. Szemében valami furcsa csillogott. Őrület. A jó öreg Vicomte barátom… Kivette a kezemből a tomsont, berakott egy új csigatárat, csőrehúzta majd megragadta a karom.
-André! Emlékszel a hotelszobában annak idején amikor rátok nyitottam Towandával… mit kértem tőled?
-Persze Bundoise, de most talán nem a legalkalmasabb…
-De igen, ezt nem nagyon úszhatjuk meg, fedezni fogom a visszavonulásotokat de nem eshetek fogságba…
-Ne beszélj így barátom…
-Én mindent tudok, én magam vagyok az információ, André, hadd törlesszek Navalmoralért! Ismersz, soha nem futottam el, mindig a sűrűjében voltam, sok mocskot láttam és elég volt… Nem kerülhetek a kezükbe…
-Uraim, mennünk kellene, szerintem azok az urak nem sörözni akarnak – Oli higgadt felvetésére mindenki a fegyveréért nyúlt. Tárat tettem a mauserbe és arra gondoltam, talán most utoljára harcolok együtt vele.
Elindultunk.
Egymástól jó három métert tartva, roncsokkal fedezve magunkat rohantunk a víz felé ahol nem várt semmi. Dörögtek a német fegyverek, a fémbe csapódó lövedékek magas pengése szabdalta a ködöt. Vicomte lemaradt, Olitól elvette a fegyverét, és mindkét kezében egy-egy Tomson géppisztollyal tüzelt. A torkolattűz megvilágította gyér szakállát, és a szemeiben csillogó elszánt őrületet. A többiek is derekasan harcoltak, és némán menekültek a semmi felé. Egyszerre csak valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Ösztönösen félrehúztam a fejem… Egy hatalmas ütés a halántékomon… A Mauser ismerős hangja…
Lionell százados egy kikötőbakon nyugtatta egyik bakancsát.
-Megállni!
Előttünk egy német század. Mögöttünk Lionell.
A lövés a homlokom bal oldalán ért, végigcsúszott a halántékcsontomon és a fülem mellett távozott. Nem ütötte át a koponyámat de hosszú és mély sebet ejtett.
-Rég láttam Laurentier…

(vége következik)

Szingapúr

Az utolsó szó előtt 2.a/3

1.
A régi reflexszel ugrottam ki az ágyból, a sarokból amúgy pőrén ahogy voltam kikaptam a mausert, csattanva toltam csőre a lőszert s a távcsőben kedvesem vörös fürtjeit kerestem. A lövés a kikötő felől jött, Towanda haja, s virágos ruhája azonban az óváros felé vezető kisutca kora reggeli gyér forgatagából tűnt fel. Az emberek felkapták a fejüket s az ismétlődő lövések felé néztek. A kikötő felől katonák, és fegyveres civilek rohantak kis panziónkhoz vezető utca felé, s üldöztek pár embert. Nem volt nehéz felismerni őket. A Vicomt menekült Oliver és a Kántor nevű magyar társaságában. Olinál volt fegyver, Kántor és a Vicomt azonban nem csak fegyvertelenek voltak de eléggé csapzottan, piszkosan szakadtan néztek ki. A gyér forgalomban, az emberek közt menekültek. A német és az orosz egyenruha mellett egyéb fegyveresek is voltak. A Vicomtékhoz legközelebb eső öt egyenruhásra nyitottam tüzet. Rögtön megállt a rohamuk, s a Vicomte éles szeme azonnal felfedezte, hogy fedezem őket.
Beleugrottam a nadrágomba, a tegnap Towandától kapott fehér gyolcsingembe, s a Légióscsizmába. A szekrényből kikaptam egy nagy viaszosvászon zsákot. Az összes fegyver, lőszer és tárak belefértek. Két thomson géppisztoly, négy Colt, rengeteg muníció.A lépcsőn lefelé egy thomsonba tárat tettem, jobb fegyver a szűk utcácskákben és az első emeleti ablakon kiugorva az embereket félrelökve Towandát kerestem. Aggódva megállt és a lövések felé tekintett. Istenem, drága rohanj, rohanj! Az emberek ijedten futkostak. Egy árkád mögé ugorva célzásra emeltem a géppisztolyt és a legelöl rohanó Olivernek kiáltottam:
-Erre Oli, erre!!!
A higgadt brit vette a lapot és a fal mellett felém kezdett kúszni. A lövések a fehér falakról nagy mészdarabokat, virágcseréptörmeléket szórtak a kisutcák piszkos köveire. Hosszú célzott sorozatokat adtam le, de hiába volt kiváló a találatok aránya sokáig itt nem maradhatunk. Oli kezébe nyomtam az egyik Tomsont és két coltot egy csomó tárral. Lassan a Vicomte és a magyar is megérkeztek.
-Szóródjunk szét!
-A teherkikötőnél találkozunk!
A Vicomt megragadta a karomat és a szemembe nézett. Arca nyúzott volt, és a szeme halálosan hideg
-André, Ervint megölték. És itt van Lionell százados…
Még folytatta de a két név hallatára az Orani reflexeim győztek: Mentsd ami menthető.
Otthagytam barátaimat és őrült vágtában a menekülő emberek közt Towanda felé futottam. A mellékutcákból is fegyveresek kezdtek szivárogni. Falkiszögellések fedezékében, árúszállító kiskocsikon átugorva rohantam nőm felé. Egy-egy rövid sorozattal fedezve magam. Nagy ugrással vetettem magam a meglepődött Towandára, átrepültünk egy korán nyitó zöldséges
asztalán. Mindenfelé lövedékek pusztítottak, szétfreccsenő faldarabok, felrobbanó gyümölcsök, haldokolva felbukó emberek közt húztam magam után kedvesemet. Egyszer csak az övemből kikapta az egyik negyvenötöst és a hátam mögé leadott két lövést. Egy szürke egyenruhás épp összeesett. Rohantunk tovább. Micsoda remek nő! Hiába: forradalmár.
Egy kötélen ruhák száradtak, menekülés közben összeszedtem egy csomót. Ezek európaiakat keresnek. Kis, piszkos sikátorban, ahol majd’ a földig ért a tető magunkra aggattuk a keleti ruhákat és rohantunk tovább. Egy nagyobb utcára kiérve pont belefutottunk egy nagy mercedesbe. Közvetlen közelről soroztam meg. A szétfreccsenő üvegszilánkok és vér, az autóban ülő, golyó lyuggatta németek vonaglása mellett meghallottam még egy tomson hangját aki a németekre lőtt. Egy pillanatra feltűnt egy elegáns mellény, egy úri arc, egy vékony kis bajusz… Az nem lehet…
Nem volt időnk tétovázni, kirángattuk a holttesteket a szétlőtt autóból és beszálltunk. Égő gumikkal indultunk s elsodorva néhány árús portékáját lassan kijutottunk a belvárosból. Lassan csend lett csak az autó hangja s kedvesem lélegzetvétele hallatszott.
-Jól vagy André? – kérdezte Towanda.
Ránéztem és úgy éreztem nem bírnám ki élve ha elveszíteném.
-Jól és te?
-Adj egy tárat. – mondta, s tudtam, ebből együtt mászunk ki. És kimászunk.
Egy név azonban több volt mint aggasztó:
Lionell százados. A navalmorali parancsnokom...

(folytatása következik...)

Az utolsó szó előtt 1/3

Prológ

El sem hittem, hogy ilyesmi még előfordulhat velem. Ötödik napja vagyok itt Towandával, és amit érzek azt kimondani sem tudom, maga a megtestesült tabu. Egész nap együtt… Nappal a tengerpart, a piac, különös ételek és italok, és ő. Vele minden más. Ajkai közül elvett kalamáridarabka, vagy a bianco martini… mintha még nem kóstoltam volna soha. Este tánc, egy mulatóban vagy csak séta a zúgó tenger partján. Vörös haja csiklandoz, feszes csípője feltüzel, arcomat símogató tenyere megnyugtat. Ölelem magamhoz, szorítom, néha mint szerelmes férfi, néha mint egy kisfiú. Áramlik benne az élet mint ereimben a vér. Néha meglepődöm saját reakcióimon. Néha szélesen gesztikulálva sokat beszélek, vagy hátravetett fejjel nevetek ami korábban nem volt jellemző. Menthetetlenül belehabarodtam ebbe a vörös démonba, ötödik napja érzek valamit amit leírni nehéz. Életkedv? Boldogság? Napok óta eszembe sem jut sem a verseny, sem az elmúlt hónapok eseményei. Csak egy nagy huncut szempárt látok, piros ajkakat, gyöngyöző kacajt hallok, gyöngy-fogai harapását, elmerülök a kényeztetésében, abban a gyengéd ölelésben aminek létezéséről eddig nem volt tudomásom. Csókjával táplálkozom, illatával oltom szomjamat, ölelését hordom ruhaként, tekintetét ékszerként viselem.
Hajnal van. Hanyatt fekszem az ágyon, bámulom a plafonról lógó lámpán bóbiskoló gekkót. Nem gondolok semmire. Boldog vagyok.
Towanda egy bögre kávét hoz, és csókját amellyel indul egy újabb gyönyörű nap. Észbontó testén színes kartonruha. Piacra megy a reggelihezvalóért… valami újabb különleges…
Vidáman libben ki az ajtón. Csak fekszem ott az édes-erős kávét kortyolgatva, elkábulva saját érzéseimtől…
Akkor dörrent az első lövés….

(folytatása következik...)

Néhány boldog nap

Napok óta semmi hír, semmi bonyodalom. Towanda egészen felszabadult volt. Már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni a történéseket. Először Bonyenko, most pedig Bundoise eltűnése, a lehetséges okok sokasága összezavarták. Egy ideig próbált információkat szerezni, megbizonyosodni róla, hogy a maga szerény eszközeivel megtett minden tőle telhetőt a talány megoldádására. De hiába.

Béke és nyugalom uralkodott Oroszlánváros utcáin, a versenyzők többsége is régen hazautazott már. Úgy gondolta, ha úgysem tehet mást, akkor itt az ideje élvezni a szerelem, és egy egzotikus keleti ország gyönyöreit. Az élet rövid, minden pillanatból ki kell hozni amit csak lehet. André is megérdemel egy kis női kényeztetést, némi könnyed boldogságot. Nagyon szerette volna igazán önfeledten boldognak látni szerelmét.

Varázslatos volt ez a pár nap. Az élet újra csodás.

Nem sejtette, hogy mielőtt útra kelnek, újra hatalmas vérfürdő várható…

Szabadon?

Amennyire egyszerűnek tűnik, lehet, hogy épp annyira bonyolult a helyzet. Valamilyen derűvel vegyes fásultság volt mindkettőnkön. Mintha kívülről szemlélnénk saját életünket.

A vikomtot két napja lódították be az ajtón, azóta sokmindent meg tudtunk beszélni. A napirendet alaposan kiismertem korábban, így semmilyen nehézséget nem jelentetett a mosdóedényt behozó szerencsétlen elnémítása. Bundoise még arra is ügyelt, hogy ne szorítsa ki a lelket a nyomorultból, ki tudja, talán rongyos ruhája ellenére éppen ő volt, aki olyan szívbemarkolóan tudott zongorázni. Az épületet teljesen nem vizsgáltuk át, megelégedtünk a zsákjaimmal, és a vikomt táskájával. Hans iratai persze már nem voltak az oldaltarisznyában, és az MG-34-ből is eltűnt egy-két alkatrész, de azt láttam, hogy még működtethető. A vikomt is el volt látva a szükséges holmijaival, és tőle tudtam meg, milyen fontos szerepe van egy mikrofilmnek, és Hans terveinek ebben az egész históriában. Áldottam a szerencsémet, látva, hogy a vikomt milyen egyszerűséggel intézi el a maradék két őrt. Mikor már mind a négyen megkötözve feküdtek korábbni zárkánkban, óvatosan kiosontunk a fák közé.

Bundoise szerint Bonyenko tökéletesen tisztában van vele, hogy megszökünk, ezért érdemes volna nem a legkézenfekvőbb cselekvéseket választanunk. Nem tudom még mire is gondolt, a záró ünnepség előtt viszont jó volna kideríteni egy s mást Bonyenko árulásáról. Elindultunk, hogy a nálunk hagyott pénzből végre ihassunk egy jót, és felkeressük Towandáékat.

Közelg a Vég...

.......Úristen, ez a fejfájás....
.....mi ez a hang? Chopin............

Ezek voltak a Vikomt első gondolatai, mikor felwszmélt a kábulatból. Nem bánta, sőt igazából örült, hogy végre üldözői kezére került. Tudta, hogy nem fogják megölni, mert kell a titka. S azt is tudta, nem tud semmi olyant mondani, amit ellenségei ne tudnának. Tusta, hogy a Mikrofilm is, és barátai is biztonságban vannak a léghajón... Próbált emlékezni, de az ütés ereje túl nagy volt....

- Mire vársz Vikomt??? Szállj már fel, a Zeppelin mindjárt indul! - emlékezett Towanda és Carmen hangjára, és André és Oliver csodálkozó tekintetére, mikor visszafordult a léghajó indítóállomásáról, hogy a Mezőnyhoz csatlakozva a kémektől és ellenségeitől hemzsegő hajón folytassa útját. Igen... Mondta magában... Ezt kell tennem. Velem nincsenek biztonságban, s itt az idő, hogy betlejesítsem a Tervemet. Szeliden rámosolygott aggódó baártaira, s útját a kikötő felé vette, hogy önként sétáljon üldözői kelepcéjébe.

Csodálkozott, hogy az első nap nem történt semmi különös. Látta persze, hogy figyelik, s hallotta az őt követő lépteket, de nem fordítot rá különösebb figyelmet. Élvezte szabad élete utolsó perceit, azt a kevés órát, napot, amit még eltölthetett ebben a Világban. A hullámokat nézte, s arra gondolt, talán már sosem látja többé a tengert, melyet annyira szeretett. Eljött a Bál ideje a hajón, s igazából nem volt meglepve, mikor a hajó úri közönségének unszolására az isteni Ratu ku Csing szórakoztatta táncbemutatójával a jelenlévőket. Nézte szerelmét, az egyetlen nőt, aki valaha közel kerlt hozzá, ahogy néhány méterre ugyan, mégis oly távol tőle csodás mozdulatokkal fejezte ki azt a Vágyat, mely mélyen még mindkettejüket fűtötte. néha találkozott av tekitetük, de OtO arcán ugyanaz a fáradt és beeltörődő nyugalom honolt, mint mikor revolverét nemrég rászegezte.

Annál meglepettebb volt, mikor a bemutató végén Ratu egy ismeretlen férfihez lépett, gyengéden átkarolta és bejeeltete eljegyzését. A világ megfordult vele... Immár az utolsó szál is elszakadt, ami e viléághoz kötné... immmár tényleg nincs miért itt maradjon. Álma, hogy talán Ratuval elszökik messze, s valahol a dzsungel mélyén leéli életét, immár köddé foszlott. Tudta, hogy ez csak egyálom, s az ő álma, de reménykedett. Arcán fájdalom és magány lett úrrá, s ezt Ratu is észrevette. Ránézett meredten, szemeik találkoztak a tömegben, s a kis érzéki ajkakról leolvasta a vikomt: "El akartam mondani...". De ez már hidegen hagyta. Fejében egyedül az járt, hogy barátait kimentse, s hogy az esélyt, melyet számára a Sors nem adott meg André és Towanda megkaphassák. Számára a Nyugalom mást jelentett immár.

Nézte a korlátról a végtelen tengert, a tenger nyugalmát. A vízszintes nyugalmát. Hisz minden, mi vízszintes nyugodt, nem mozog, áll. Ez az állandóság várta őt is, egy zaklatott élet végső nyugalma. Ezek jártak a fejében, mikot hátulról iszonyú ütést érzett. Nem csodálkozott... Annyi kaland után üldözői biztosra akartak menni. PEdig ha tudták volna, hogy elég megkocogtatni a vállát, hogy készségel kövesse őket, talán nem kellett volna kiütni a fejéből az elmúlt néhány napot.

Chopin.... Valaki csodásan játszik a zongorán. Meglepő ilyen helyzetben... De hallgatta a dallamot ahogy eszmélt. A sarokban egy árnyékot vett észre. A megkötözött férfi szintén megigézve hallgatta a csodás mazurkát.
-Szervusz Boundoise. Örülök, hogy végre megint találkozunk. Emlékszel rám?
Ki lehet ez a furcsa figura.... Honnan ismerős..... hirtelen nem találta az arcot, s nem tudta ki az, aki ilyen barátian szól hozzá, mintha évek óta ismernék egymást...
- Nagyon fejbevertek, látom André... - szólt nyugodtan hozzá. Én vagyok az. Kantor.
- Úristen! Te? Mitz keresel itt??? - szólt elcsuklóan, ahogy próbált a súlyos kötésekkel és iszonyatos szaggató fejfájásával megkűzdve ő is egyensúlyba kerülni. Ő volt az, a magyar férfi akit Navalmorál után ő mentett meg, hogy Bonyenko meg ne ölje... A vonaton.... Aztán Madrid és a szökés.... De hogy kerülhetett ide?????
- Mindent elmondok, csak várjuk meg a mazurka végét. Olyan gyönyörű....- szólt hozzá, s szemét lehunyva hallgatta tovább a perlűdöt. A vikomt is így tett. Ki tudja valaha hall e zenét, vagy az utolsó muzsika csontjai roppanása lesz fülében, ahogy a dohos falak közt kínozzák halálra. Chopin... Gyönyörű. Csendben ültek ketten a szobában tovább. Esteledett.

Zene

Nincs jobb terápia egy zongora békét árasztó dallamainál.
A falhoz dőlve inkább a földre, mint a priccsre ültem, és csak hallgattam. Hallgattam.

Szerdai Fieszta

Megkerestük a szállodát, de a többi versenyző még nem érkezett meg, a hajó csak holnapra várható. André a szobába ment lepihenni. Én sem aludtam már rendesen napok óta, de mégis teljesen ébernek éreztem magam. Kiültem élvezni a napsütést, amikor megpillantottam a két honfitársam, Agostinot és Stefanot! Már jó ideje nem láttam őket.

Kiültünk együtt a teraszra, és ittunk egy nagyszerű kávét. Volt náluk egy Moka Express, ez a kitünő új találmány! Így szinte bárhol el lehet készíteni egy rendes espressot. Csodás! Elbeszélgettünk a kalandjaikról - már több mint egy hete itt vannak, jóval a mezőny előtt haladtak végig. Szavaikból úgy vettem ki, őket elkerülte a verseny árnyoldala, nem keveredtek bele semmiféle veszélyes kalandba, vagy legalábbis nem akartak beszélni róla.

Meginvitáltak a tea-táncra, egy délutáni táncmulatságra. De hiszen éppen erre vágytam! Olyan régen táncoltam már. Felsiettem szólni Andrénak, de nem akartam felébreszteni, ezért csak egy levelet csúsztattam be az ajtó alatt. Nos, irány a táncparkett!

Mennyi vidám ember! Végre egy kis élet, egy kis könnyedség. Azért mégsem tudtam teljesen elfeledkezni arról, hogy még mindig itt vagyunk a veszély közelében, és a többiekről sem tudtam semmit. Az egyik tempósabb szám után lepihentem kicsit az egyik napernyő árnyékában.

Elkezdtem az embereket figyelni. Nem tudom, hogy a végül mégis rámtörő fáradtság, vagy a túl sok bólé tette, de hirtelen mindenki gyanússá vált! A körülöttem nevetgélő, vigadozó emberek, még a két csinos kínai lánynak udvarolgató olaszok is egyszeriben ellenszenvesnek és gonosznak tűntek. Mintha minden egy kicsit elsötétült volna.

Hányan lehetnek a nyomunkban? Az oroszok egész biztosan, hiszen a Vikomtot akarják, és feltehetően már arról is értesültek, hogy a tervek nincsnek a macskában. Az amerikaiak, a németek is biztosan meg akarják torloni valakin a sikertelenségüket. De vajon mikor és hol? Hogyan?

Borús gondolataimból Stefano rázott fel, aki megkérdezte, minden rendben van-e. Rámosolyogtam, és csak annyit mondtam, bánt, hogy petrezselymet kell árulnom. Értette a célzást, és egy pillanat alatt újra együtt roptuk. Tánc közben kedélyesen elcseverésztünk, elújságolta, hogy szerdán hatalmas ünnepség lesz Szingapúr utcáin. Tüzijáték, hatalmas forgatag, rengeteg ember! Még jó, hogy így elhúzodott a Grand Prix, és a záró ünnepséget egybeköthetjük ezzel a helyi fiesztával.

Hát a mikor kérdésemre így választ is kaptam. Egy ekkora forgatagban könnyű észrevtélennek maradni, és aljas dolgokat elkövetni. Beszélnem kell Andréval, mielőbb. Ő biztosan tudni fogja, mi a teendő.

Ópium

Az őrt elnézve már nem is furcsa az állandósult fejfájásom. Ez az ürge reggeltől estig le nem rakja az ópiumot. Beszélni vele lehetetlenség, annyit tudok, hogy a drogot igen keményen bírja.


Pár napja csak ő a kapcsolatom a külvilággal. Hogy is történt? Miért, és mi történt Bonyenkoval?
Nem értettem semmit, szerencsére zsákjaimat úgy látom hiánytalanul megőrizték. Hozzá ugyan nem érhetek, de ott állnak az előtérben. Mi lehet a pénzemmelm, és Hans irataival? (Bízom benne, hogy az MG34-nek sincs baja, jól jöhet még. Talán nem értenek hozzá, hogy rakják össze.)

Gondoljuk csak át újra a helyzetet. A földutas szakaszon, elhagyva a külváros fényeit is, Bonyenko egyszer csak megállt. Villámgyorsan pattant ki a kocsiból, aztán legnagyobb megdöbbenésemre centikkel a fejem mellé lőtt. A szélvédő rögtön szétcsattant, én pedig a többi lövés elől menekülve guggolva vetődtem ki az ajtón. Itt sötétült el a világ körülöttem. Ezután fojtott és idegen hangok, majd a konténer, amibe csak a legszükségesebb ételt-italt dobták be. Rúgtam, ütöttem a falakat, és meg is lett az eredmény: női kiabálást, spanyol szavakat hallottam valahonnan, de hirtelen ennek is vége szakadt. Aztán megérkeztünk, szememet és karjaimat bekötötte két bennszülött, azóta meg itt nézzük egymást ezzel a beszívott alakkal naphosszat.
Néha hallani beszélgetéseket, emberek jönnek-mennek, de úgy tűnik erősen ügyelnek arra, nehogy valamit meghalljak. Felmérva a házikó(?) lehetőségeit, talán lesz valami mód a lelépésre, de most még kivárok. Megölni biztosan nem fognak, ha már elhoztak ide, akárhol is legyünk éppen.

Őszinte szerelem

A Vikomt arcáról hatástanulmányt lehetett volna írni.
Mr. Hayden egy hölggyel az oldalán jelent meg a taton.
- Kedves utasaink! Reméljük utazásuk kellemesen telt! Három órán belül elérjük Szingapúrt. Engedjék meg, hogy közös örömünket megoszthassuk Önökkel! Ratu kisasszony és jómagam eljegyeztük egymást, esküvőnkre egy héten belül kerül sor. Fogadják el a szép út emlékére a felkínált pezsgőt, és érezzék jól magukat a hátralévő időben!