Szerelem, repülés, aggodalom

Egészen sima utunk volt. Még soha nem utaztam léghajóval, nagy kalandnak igérkezett. Kicsit persze féltem is, de ott volt mellettem André, biztonságban éreztem magam. A mókás angol úr, aki kormányozta a ballont, szintén bizalmat ébresztett bennem, mégha először egy csöppet felelőtlen vállalkozásnak tűnt egy ilyen flúgos külsejű úrral nekivágni egy légi utazásnak, amint az világosan látszott André tekintetéből, amikor először megpillantotta kapitányunkat. Azonban szerencsére valóban minden jól alakult.



Megérkeztünk Szingapúr szigetére. Hihetetlen, hogy már hetek óta Ázsiát járjuk, és még mindig angol felségterületen vagyunk. Félelmetes, mennyire hatalmas ez a birodalom. Nem csodálkozom, hogy új és új területeket hódítanak meg, hiszen az ő szigetük valóban nem éppen a legkellemesebb hely. Folyton esik, vagy éppen a szél fúj, esetleg egyszerre a kettő. Még olajbogyó sem terem. Azon vagyok csak meglepődve, miért nem költöznek át mindannyian valami kellemesebb éghajlatra, ha már úgyis a világ egynegyedét ők ellenőrzik? Akadna hely bőven.

Ez a sziget például egészen kellemes helynek néz ki. Pálmafák, napsütés és kedves emberek. Egy pillanatra szinte el is felejtettem, hogy nekünk még dolgunk van, meg kell találnunk a többieket, és ráadásul a mikorfilm is a zsebemben lapul. Leszállás után búcsút intettük segítőnknek, és elindultunk a város felé. Elkértem kedvesem öngyújtóját, és ünnepélyesen elégettem a mikrofilmet. Nagy kő esett le a szívemről, és őszintén reméltem, hogy az örmény professzor értesülései helyesek voltak, és tényleg ez a terv egyetlen létező példánya.

A rossz érzésem nem múlt el teljesen. Aggódtam, hogy mi történhet még, biztos voltam benne, hogy ilyen könnyedén nem ússzuk meg. A döntő napja még sok meglepetést tartogathat. Egyátalán, mikor is zárjuk le azt a lidércnyomást, amit a Grand Prix csillogó álarca mögé rejtettek? Amióta Signore Bonyenko eltűnt, a verseny teljesen kaotikus, nem is tudom, melyik versenyző merre tarthat ép. Vajon akadnak-e, akik a tervezett időpontban megérkeztek Oroszlánvárosba? És vannak, lesznek olyanok, akik soha nem érkeznek meg? Mi lehet Szvetlanával?

Csendben tűnödve sétáltam kedvesem karjába kapaszkodva . Arra vágytam, bárcsak visszamehetnénk a léghajóhoz, és elrepülhetnénk messzire. Távol a világ zajától, a gondoktól, küldetésektől. Tudtam, hogy a helyes mégis az, ha itt maradunk, és megteszünk minden tőlünk telhetőt barátaink megsegítésére. Már nem tart sokáig ez a rémálom, hamarosan a svájci hegyek között lehetünk, csakis a szerelemmel elfoglalva... Ó, bárcsak már ott tartanánk.

Conte Verde

"Kedves Anyám!

Elhagytuk Indiát, és immár úton vagyunk Szingapúr felé. A hajó nagyon kényelmes, a társaság tényleg betartja az ígért körülményeket. Maria is jól van, és bár mindig gyönyörű, most mégis egészen kivirult a pompás időben. Sok szép helyen jártunk, és még biztosan fogunk is, de azért már nagyon hiányzik "Bella Italia".

A konyha a hajón is kitűnő, és a társaságra sem lehet panaszunk. Nemrég voltunk Port Blairben, ahol meglepetésünkre a hajó kapitányt és tiszteket cserélt (valami technikai okok miatt), de Mr. Hayden, az új kapitány már az első nap ismerkedési estet rendezett számunkra, és nagyon szívélyes volt. (Néha már túlzóan is...) Kiderült az is, hogy egy neves Grand Prix számos versenyzője is velünk utazik! Elég félszegnek tűntek, mikor a kapitány megkérte őket, hogy álljanak fel, de a hosszú út biztos elfárasztotta őket. A közös koccintás alkalmával azért már ők is mosolyogtak. Szereztünk néhány ismerőst is, Grant hadnagy például egészen az Államoktól utazott idáig bizalmas ügyei miatt. Nagyon jó szórakozást nyújtanak Herr Diensttel, folyton ugratják egymást.

Úgy hallom Szingapúr is olyan szép lesz, mint az eddigi nagyvárosok, amiket láttunk. Maria nem győzi áldani Giovanni bácsit, hogy befizetett bennünket erre az útra. Remélem ti is jól vagytok, sokszor csókoljuk a kis Fernandót és Apámat is!

Ölel: Maria és Luigi"

Nem várt találkozás

A keletiek úgy tűnik MINDENT készítenek. Amit Bangkokban nem tud megkapni az ember, az nem is létezik, ezt nem is gondoltam volna. És persze a borzalmas nyomor a csillogással összenőve, furcsa látvány ez európai szemnek.
Éppen egy masszázson és kiadós fürdésen gondolkodtam, mikor elémkanyarodott a Maybach. Összetéveszthetetlen. Bár kissé megviseltnek tűnt, de ez Bonyenko kocsija. És igen, ő vezeti, viszont egyedül van. A sok koldus és mindenféle illetlen szolgáltatást kínáló hölgy között csak lépésben tudott haladni minden jármű. A kürtre tenyereltem, de semmi reakció. Nem csoda: az lenne furcsa, ha volna olyan pillanat, amikor nem dudál senki. Hát akkor követni fogom ezt a baloldali hőst, versenyünk létrehozóját, hátha tud valamilyen felvilágosítást adni. Bízom benne, hogy most már nem vesztem szem elől! De miért megy a börtön felé?

Operation Singapore

TOp Secret

Qualified Document with the approval of the President of The United States of America

OS-125 US Navy - Operation Singapore Műveleti Parancs

A Műveletre kijelölt csoport vezetőle Lionell Hardy százados (A). Részvevők fedóneveik alapján Arno (A) P.J. Stevens, Gutierrez hadnagy, Steven Maley tizedes.

Műveleti stratégia. A Műveletre kiejlölt egység a Célszemélyek érkezése előtt felméri a terepet, s a helyi adottságokhoz alkalmazkodva információkat szerez. Elsődleges információforrás: Ervin O'Mahoney őrmester, Laurentier és Vikomt célszemélyek bizalmasa. Infiltrációval megbízott ügynök "Arno". Arno felveszi a kapcsolatot Ervinnel, és bialmi tőke hasznosítása által elsődleges információkat szerez a célszemélyek mozgásáról. Infiltrálódva belülről demoralizálja a Célszemélyeket, majd a szeparált elemeket Lionell vezetésével likvidálja.

Kívánatos a helyszínen tartózkodó egyéb titkosszolgálati szervek dezinformálása, hamis adatok terjesztése, s ezáltal a fedés további biztosítása. Kívánatos a helyszínen lévő egyéb titkosszolgálati szervek egymás ellen való kijátszása, s a Művelet feleősségének áthárítása elsősorban a német résztvevőkre. A művelet további lépéseit a helyzethez alkalmazkodva Lionell százados dönti el folyamatosan informálva a Főhadiszállást. további rendelkezésig a jelen parancs marad érvényben.

Kelt: 1937 február 26, Maryland, Virginia

Ploccs!

A vízbe dobott tárgyak hangja leginkább a tárgy sebességétől, alakjától, anyagától és a víz mélységétől függ. Mégis sokszor ugyanolyannak halljuk a loccsanást.

1. Úgy döntöttem, nem dobom be a táskát a mocsárba. A döntést könnyű volt meghozni: bár újra négy keréken utazom, már nem akarok újabb kitérőket, Burmát pedig rég magam mögött hagytam. Egy kis Bangkok azért talán belefér.

2. Több hajó is kikötött Blairben az éjjel.Ilyenkor mindig nagy az élet, hajnalra azonban szokás szerint mindenki nyugovóra tért. Az ébren lévő patkányok sajnálkozva látták, hogy három alak egy bizonyára finom falatokkal teli zsákot lódít át a korlátként használt vastag lánc fölött. Megint a halak jártak jól.

Ellenség a kapuknál

Tegnap érkeztem meg Szingapúrba, bőven a mezőny előtt. Monsieur Silagie akit mindenki csak Vicomtnak szólít, még hetekkel korábban megbízott, hogy a Silver Arrow-val az utat levágva érkezzem minél előbb.

-Ervin, magára ott lesz szükség! - mondta mielőtt elindultam.

Laurentier főhadnagyról egy ideje nem hallottam, de nem aggódtam érte. Egészen eddig. Amint megérkeztem, észrevettem, hogy több ország civil és egyenruhás osztagai keresik Laurentiert, a Vicomte-ot és a verseny több résztvevőjét. Kivéve egy olcsó, koszos kis szobát betértem az első csapszékbe, hogy rendeljek valami hűsítőt, de a csapos nem volt abban az állapotban hogy sört mérjen. A nagydarab kopasz, kötényes csapos épp egy asztal romjai közül kászálódott ki, amelyet nyilvávalóan testének zuhanása pusztított el. A zuhanás valószínűleg egy pofon következtében történt amire az orrából és szájából vígan csorgó vér engedett következtetni. A pofon gazdája egy vállas, egyenes tartású szikár ember volt, aki épp egy cigarettára gyújtott. Felnézett és meghűlt bennem a vér. Ez Lionell százados. Nem ismert meg, szerencsére nem is látott korábban talán csak egyszer, de Laurentier sokat mesélt róla. Ő volt a főhadnagy és a mesterlövész különítmény parancsnoka Navalmoralnál. Úgy tettem ahogy a vendégek mind, látszólag nem vettem tudomást az egészről. A százados végül döngő léptekkel távozott, s a csapos végre meghozta a sört.

-Mondja, mit akart magától ez az ember?

-Mi köze hozzá...

-Tőlem is kaphat néhány asztalpusztító pofont ha nem válaszol. De most épp jókedvem van ezért úriember módjára nem veszem elő azt a stílust ami annak idején a Francia idegenlégióban volt szokás. Szóval mit akart az úr?

-Valami Laurentiert keresett...

Megiszogattam néhány korsóval s közben fizettem pár kört pár másik hasonló lebujban és aggasztó információkhoz jutottam. Az egy dolog hogy legalább négy ország keresi Laurentieréket, volt már ilyesmire példa. De az, hogy az amerikaiak Lionellt bérelték fel Laurentier ellen... Nyilván egy profi mesterlövész kiiktatására egyvalaki képes. Az egykori parancsnoka. Hihetetlen hogy a Navalmorali közös emlékek, az egy csapathoz tartozás, egymás életének folyamatos megmentése ennyire nem számít. Lionell annyira zsoldos lett hogy képes néhány koszos dollárért lelőni egykori beosztotját? Mit tegyek?

Éppen ott tartottam hogy kétségbeesésemben ölembe vettem a Zöld Patkány fogadó tulajdonosának nagyfenekű özvegyét egy pár csók erejéig amikor ismerős hang csapott fel:

-Ervin! Hát te itt?

Kockafej, csutkabajusz. Ez bizony Arno a seftes. Arno főtőrzsőrmesterként szerelt le a légióból velem együtt. No rendeltünk is pár üveg Pinard-ot, és meghánytuk-vetettük mit is tehetnénk Laurentierékért. Azt hiszem sokat. Éjfélre mattrészegen gajdoltunk valami nótát a szép Mirabelle-ről, de egyet tudtam.

Ennek a piszok Lionellnek nem lesz könnyű dolga. Nagyon nem.

sötétség

Két napja nem ettem. Bezártak valahova. Mindenki eltűnt. Félek. Sötét van. Néha furcsa hangokat hallok, mintha kaparászás lenne. Teljesen kétségbe vagyok esve. Ezek szerint Olinak nem jelentek semmit, hisz hagyta, hogy elraboljanak, és nem úgy tűnik, mint aki a segítségemre siet. Mi lesz velem?

Port Blair

Kikötőváros.
Mindig más hangulata van egy kikötőnek: bármekkora is legyen, sohasem lesz olyan, mint egy kontinentális város. Port Blair mintha megpezsdült volna az utóbbi napokban. Egyenruhás alakok tűntek fel, éjjelente zseblámpával közlekedő különös fickók lépései kopogtak a macskaköveken. Az egykori bengáli kalózok nyomán más nációk jelentek meg, ki tudja, az ő szándékaik mennyivel tisztábbak elődeiknél. A sokat látott kikötőfalak hallgatagon várták és tűrték a fejleményeket, jótékony némaságuk már sokminden felett szemet hunyt.

Zielen, nicht denken!

Míg Towanda a léghajóért ment engem felvett egy teherautó a brit gyarmati hadsereg katonáival és felajánlotta hogy elvisznek a szállodába. A sebem cudarul fájt, mivel a kozák nem éppen gyengéden taposta meg bakancsával, valahogy mégis kellemesen éreztem magam. Towanda féltő gondoskodása, és szerelme teljesen feltölt energiával, s ehhez nem vagyok hozzászokva. Jöhet harc, üldözhetnek, szétlőhetik a vállad, ha a szív úgy dönt hogy márpedig boldog leszel öregem egy vörös fürtös tündér oldalán, akkor azt Hitler ezer nácija sem akadályozhatja meg. Egy hadnagy lépett oda hozzám, s a kezembe nyomta rég nem látott Mauseremet.
-Ezt az utca végén találtuk, feltételezem önhöz tartozik...
Kajánul mosolygott, s laposüvegből whiskeyvel kínált. A szálloda orvosával rendesen beköttettem vállsebemet, beoltattam magam és meghallgattam az orvos dörgedelmeit, majd valami furcsa energiával feltöltve, jókedvűen, holmiainkkal felpakolva indultam el, amikor a portás utánam szólt:
-Monsieur Laurentier! Üzenete érkezett!
Egy levélke volt furcsán ismerős gyöngybetűkkel:

André!

Egy Párizsi fogadáson megbízható forrásból értesültem, hogy az amerikaiak likvidálni akarnak. Téged is és a Vicomte barátodat is. Nem látom át egészen mibe keveredtél de a család és a cég összezár, meg kell értened, vigyáznunk kell magunkra. Nem jönne jól a blamázs és az amerikaiak stratégiai partnereink a cukorüzletben.
Ha kell pénz, vegyver akármi, sürgönyözz.
Ne feledd, a bácsikánk neked adta át a céget, nem nekem. Mielőtt lelöveted magad, nyilatkozhatnál, mi legyen a többségi részeddel.

Rebecca LaRushelle

Valahogy elillant a jókedvem...

Washington, Az ovális iroda.

Qualified Document
Top Secret

To the hands of the President of The United States of America

Title: Operation Sonnenwaffe

1937.02.25

Jelen jelentés teljes körű titkosítását az Elnök a Védelmi Miniszterrel egyetértésben 150 évre elrendelte.

Az Operation Sonnenwaffe (továbbiakban OS) 1935-ben vette kezdetét, amikoris belső köröktől értesülést szereztünk egy a Maybach gyár fejlesztésében készülő szerkezetről. Belső informátorunk, "Hans" (aki a tervező csapat tagja) fedését sikerült megőrizni. A kapcsolatfelvétel után Jack Thomson vezetésével titkos operatív csoportot szerveztünk. Ügynökeink fedőnevei, és megbízhatósági rátájuk az A (allie) tól E (enemy)-ig terjedő skála szerint (A: teljeskörben megbízható, E: megbízhatatlan). Jack Thomson (A, későbbiekben E) "Agatha" (A) "Vikomt" (C továbbiakban E) Ratu Ku Csing (C) és M.H. (A), "Boris" (D likvidálva)

Az OS célja az említett fejlesztés dokumentációjának megszerzése, a tervek hamis dokumentációval való pótlása, ezáltal a valódi Sonnenwaffe fejlesztésének átvétele, és csatolása a Manhattan Projekthez, a német-orosz kísérletek kudarcának biztosítása. Az eredeti tervek jelen stádiumban meghiúsultak, többek között a Művelet vezetőjének árulása folytán. Jelenlegi cél: a dokumentációk és gyémántok lehetőség szerinti megszerzése, és E megbízhatósági fokozatú "Vikomt" ügynök és csapatának haladéktalan likvidálása.

Az OS kezdeti szakasza sikeresnek volt mondható. Orosz részről Boris ügynök sikeresen szerezte meg a kulcsfontosságú gyémántokat, de Moszkvába visszaérve lebukott, és az oroszok likvidálták. Előtte még sikeresen eljuttatta a Gyémántokat Jugoszláviába, de tévedésből ügynökeink (Al Jareau (A) és George Benson,(A): jelenleg eltűntté nyilvánítva) imposztorainak kezére játszotta azokat. A tévedésről sikesen értesítettük Vikomt ügynököt, aki a kapcsolatfelvétel után irányítása alá vette a Műveletet. Brit szövetségesünk kapcsolatfelvétele is sikeresnek volt mondható, mikoris Isztambulnál "Oli" ügynököt (B, továbbiakban E) a Vikomt mellé rendelték a művelet felügyeletére. "Agatha" ügynök kapcsolatfelvételi kísérletei személyes okokból kudarcot vallottak, ezért a Vikomt akcióját fedezve, háttértevékenysége révén biztosította az akció sikerét.

Agatha Afganisztáni jelentése nyomán Jack Thomson szerepe kétségessé vált. Az angolok "Berthie" fedőnevű ügynökével egyetemben a németek emberével, "SSzmizöszel" felvette a kapcsolatot, s tárgyalásokat folytatott a Művelet eredményeinek német kézre játszásáról. Sajnos a probléma megoldására kirendet Operatív Csoport megérkezését a Gestapo emberei megakadályozták, a Jack Thomson és bandája kiiktatására küldött repülőgépet személyzetével együtt közép ázsia felett lelőtték. Ekkor "Agatha" utasítást kapott az áruló csapatba való beépülésre, és a Művelet sikerének biztosítására. Vikomt fedőnevű ügynök közben sikerellel teljesítette feladatát, és felvette a kapcsolatot Jack Thomsonnal. Ekkor vesztettük el vele a kapcsolatot. Mentségére szóljon, hogy Jack Thomson árulásáról Vikomt ügynöknek tudomása nem volt, s a kapcsolatfelvétel a helyszínen tartozkodó, és Thomson áruló csapatába sikeresen beépülő Agatha ügynökkel újfent meghiúsult.

Okunk van azonban feltételezni, hogy a Vikomt a németek kezére Thomsonon keresztül NEM a valós dokumentumokat juttatta, ezáltal már a Művelet középső szakaszától a Titkosszolgálat megtévesztése az igazi célja. Ezt bizonyítja a német, és velük szövetséges orosz emigráns műveleti egységek tevékenységének fokozódása a térségben. Mivel Vikomt a kapcsolatfelvételt többször megtagadta, valamint Oliver brit ügynök Agatha ügynök likvidálását kísérelte meg, illetve az Al Jareau és George Benson identitását felvett imposztorokkal összejátszva a Titkosszolgálatot félrevezette, ezért okunk van feltételezni, hogy Indiát elhagyva saját szakállára kezdett dolgozni. Laurentier segítségével az áruló Thompson csapatát likvidálta, SSzmizörsz-szel egyetemben, és a második átadás-átvételt, (melyet ezúttal az immár beépült Agatha felügyelt volna) meghiúsítva a dokumentációt megszerezve szökésben van.

Kezdeti C megbízhatósági fokozatát közismert baloldali kötődéseinek köszönhette, de egész idáig nem volt okunk feltételezni radikális körökkel való együttműködését. Informátorunk szerint azonban jelenleg trockista és egyéb radikális körökben működik, mely indokolja átminősítését E-fokozatúra. Jelenleg "Towandával", (E) a Negyedi Internacionálé - Kommunista Világforradalom nevű szervezet ügynökével van szökésben, valamint a német zsoldban szolgáló André Laurentier (E) fegyverszakértővel alkot alkalmi szövetséget. André Laurentier megbízhatósági fokozata a kezdeti B-ről már Chicagot követően E minősítésűre változott, Agatha ügynök és embereinek számos likvidálási kísérlete kudarccal végződött.

A dolgok jelenlegi állása szerint az OS-kontroll nem megbízható, a spontán elemek kritikus száma indokolja az E fokozatú résztvevők azonnali likvidálását, és az OS dokumnetáció megsemmisítését. A fokozott német jelenlét, és a Vikomt rendelkezésére álló információk kiszivárgása fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelent, ezért a "Grand Prix" névre hallgató esemény zárásakor, Szingapurban haladéktalanul végrehajtandóak a szükséges műveleti lépések. A művelethez az elnöki engedélyt eme okirat ellenjegyzése jelenti, a "OS-Szingapúr" alakulat készen áll a bevetésre.

Kelt az OS-125-US.Navy Operációs Csoport Vezérkarán, 1937 február 25.én

Jóváhagyásra az elnök asztalára.

SÜRGŐS!

A Művelet befejezésére az engedélyt megadom.

Aláírás: Franklin Delano Roosevelt

Csak nevetni!

Hát ilyenkor már csak nevetni lehet!
Az még hagyján, hogy nagy lendülettel nekivágva Burmának, a Blitz befuccsolt. Defekt alapból, és ráadásul tengelytörés. Sajnáltam otthagyni, de nem volt mit tenni. Hátizsákba mindent; amit lehetett, még szétszereltem és beleszuszakoltam az oldaltáskákba. Modern kori turizmus - úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. Sebaj, hív a vasút!
Na, erre jobb nem is emlékezni. Három nap a nyomorban, koszban, és bár voltak vidám pillanatok is, de Bangkok még sincs sokkal közelebb. Minden pillanatban görcsösen markoltam a cuccokat, aludni nem tudtam, és hát nem mutatnék most valami szépen egy úri társaság összejövetelén. A vasút meg valami helyi ünnep miatt egy hétre leáll. Mindenki boldog, minden tele van árusokkal és gyanús alakokkal, de előrébb így nem jutok. Azt hiszem stoppolni fogok.
Habár, a pénzem még kitart, egy jármű talán még jobb ötlet volna!
Már csak egy városig kell eljussak!

A léghajó

Egyre csak sírtam, sehogy sem tudtam feldolgozni az előző órák történéseit. Csak azt tudtam, vagy inkább csak éreztem, hogy itt most André karjaiban jó. Biztonság és béke van. Nem akartam elengedni őt, és újra szembesülni a ránk nehezedő problémák sokaságával...

De mégis cselekedni kellett. El kellett látnom kedvesem sebeit, és közben minél hamarabb eldönteni, hogyan tovább. Elindultam valami rendes kötszernek valót és fertőtlenítőt keresni, és akkor a földön fekve megpillantottam Agathát. Nem akartam hinni a szememnek... Tudtam, hogy valami gonosz dologba keveredett, emiatt nem is beszéltünk oly régen. De most ott feküdt, lőtt sebbel... Alig pislákolt benne az élet.

Eszembe jutottak a közös emlékek, amikor még Ő is csak egy szegény leányzó volt, nagy tervekkel, vágyakkal. Minden áron meg akart gazdagodni, és mivel igazi amerikai egyéniség, hát sikerült is neki. Délről származott, olyan kedvesen ízes akcentussal beszélt, és oly pragmatikusan állt a dolgokhoz. Ő is egy eszme rabja volt, mint oly sokan, de az ő eszméje a pénz, a gazdagság volt...

Utoljára 4 éve, a Chicagoi világkiállításon találkoztunk, akkora már igazán előkelő dáma lett, de azért a régi önmagát nem tudta teljesen elrejteni. Férje ékszerekkel kereskedett, ő is minden napszakban rendesen meg volt pakolva különféle drágakövekkel. Ez engem ugyan meglehetősen taszított, de a csillogás mögött ott sejlett az a kedves, nyitott leányzó, akire mindig lehetett számítani, legyen szó valami komoly dologról, vagy éppen egy áttáncolt new orleans-i éjszakáról, de személyiségének ez a része már nagyon mélyre el volt temetve. Éreztem, hogy a mi útjaink itt most biztosan kettéválnak, ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor a Grand Prix elején mégis a segítségemet kérte, az akkor még nekem is meglehetősen homályos ügyben.

Ebbe az egész napfegyver dologba is egész biztosan a gyémántok miatt keveredett bele. Biztos voltam benne, bármennyire is hajtja a nyereségvágy, nem akarhatott egy ilyen pusztító fegyver létrehozásában közreműködni. Igazából akkor, ott nem is gondoltam végig mindezt, egyszerűen az embert láttam benne, aki segítségre szorult. Szerencsére nem volt nagy a sebe, ugyan elég sok vért vesztett, de úgy tűnt, még megmenthető. Találtam egy kis vodkát, kitisztítottam a sebet, és bekötöztem blúzom ujjának maradékaival.

André sebei szerencsére nem voltak olyan súlyosak, így elindultam ki az utcára segítséget hívni. Akkor érkeztek meg Oli bajtársának emberei. Amikor megpillantottam őket, egy nagy csapat angol egyenruhás, fegyverekkel, először megfagyott bennem a vér, szólni sem bírtam, de aztán udvariasan megkérdezték, én vagyok-e Towanda, és miben lehetnek a segítségemre. Pillanatok alatt szereztek két hordágyat, és elindultak a sebesültekért. André persze a saját lábán sántikált ki, de legalább azt hagyta, hogy belékarolva támogassam, már amennyire tőlem telt.

Agathát egyenesen a városi kórházba vitték, mi pedig a városi rendőrkapitányságra tartottunk, ahol már várt minket Signore George. Elmondta, hogy Oli értesítette Őt, hogy kell egy kis segítség. Roppant segítőkész volt, egy finom tea mellett elmondta, hogy a többi versenyző biztonságban elindult Szingapúr felé, tudomása szerint valamennyien a hajón vannak. Eszembe jutott a gyűrött papírdarab, amelyre egy cím volt írva. Megkérdeztem, nem ismeri-e, mire sokatmondó mosoly telepedett az arcára.

- Ó, de hisz ez az a jó öreg Matthew! Egy habókos mérnök, itt lakik egy pár utcával arébb. Van egy léghajója... Ő is egy bajtársunk volt. Olitól kapta ezt a papírt?

- Így van.

- Minden bizonnyal a verseny miatt adta. A léghajóval még utolérhetik a mezőnyt. A következő hajó csak két nap múlva indul.

- Remek, akkor nincs is vesztegetnivaló időnk! - szólt közbe André, akinek végre rendesen be voltak kötözve a sebei.

Egy beszélgetés vége

- Szóval, ki is ez a Kantor?
- Nem sok vizet zavar. A hordozó terveit készítő csapat egyik tagja. Jelenleg szökésben van Jantnerrel.
- Hans Jantner. Minden lépéséről tudni akarok, de ő ne tudjon rólunk.
- Szakértőink szerint sajnos lehet nála valami, ami számunkra fontos. De mások számára még fontosabb lehet.
- Igen? Hát akkor cselekedjenek! Értve vagyok? Az archiválás megtörtént?
- A módosított, vagy az eredeti tervekre gondol, mein Führer?
- Ne idegesítsen fel újra! A részletek nem érdekelnek! Én csak egy pontosan és jól működő fegyvert akarok, de hamar! Ennyi tehetetlen idiótát! Laurentiert előkereste már?
- Fo.. folyamatban van...
- Akkor meg ne hátráltasson tovább. Intézkedjen mihamarabb , és tájékoztasoon, ha van valami fejlemény. Ha pedig nincs... na,azt nem kívánom magának!

Búcsú a fegyverektől

Szótlanul haladtunk a kocsival. Már az ellenség egyenruhája volt rajtunk, így volt biztonságos. Hans tényleg jól felkészült. A Pozuelt jelző táblánál csak rámnézett, és továbbmentünk az erdei úton. Nem kértem rá, de a dombnál mégis megállt.
Amerre léptünk, a tegnapelőtt nyomai. Szétdúlt tisztások, halottak. Közönyösen néztem, mégsem tudtam elfordítani a fejem egyikről sem. Ennek itt szakálla van, az még tán húszéves sincs, de karjuk, lábuk, testük szétroncsolva, és valahova a végtelenbe néznek. Elforgácsolt izületek, természetellenes pózok, eltékozolt gépek és életek. Mindenütt csend, semmi és senki nem járt erre azóta.

- Nekik már mindegy. - szólt csendesen és nagyon szelíden Hans. Visszaültünk, és ő indított.
- Nem tudhatom mit érzel. A felelősség elég viszonylagos dolog. - fintorodott el - Én is megcsináltam nekik Azt, de ez a dolog régen nem Németországról szól, csak arról a többezer bolondról, akiket elvakítottak.
- Én csak azt nem értem... nem tudom, miért engem..., miért értem jöttél el?
Hans elkomorult.
- Amikor elmentetek, én is lazább elbánást kaptam. Egyszerűen megkérdeztem, és elengedtek haza, a szüleimhez. Otthon a mindennapos kép várt: az esti schnapshoz az üveg, anyám hímzése... de ők nem voltak sehol. Semmi nyom, semmi üzenet. Vártam amíg a kimenőm tartott, aztán még tovább, de Azokat már nem vártam meg. Indulás délnek, gondoltam, akkor lett belőlem Wolfgang Kissel ezredes. Egyenruhát semmiség szerezni, és az úton csak a határozottság számított.
Hát ezt tanúsíthattam. Megjelent Kissel, és amikor Kántor honvédet kérte elvitelre, azonnal kiadtak. Még szerencse, hogy nem kiáltottam fel Hansra ismerve.
- A terv addigra már készen volt, tán nem is hiányzom nekik. Családom nem tudom hol van, ha van még egyáltalán. Úgy döntöttem, megnézem a ti híres pusztátokat, meg azt a Plattensee-t a sok szép lánnyal. Ott még meg tudom húzni magam.
- De miért nem Horváth? Vagy Simuvic? Vagy a többiek... Akkor még délebbre is juthatnál.
_ Te is tudod, Horváth jó fiú, de nagyon hitt Sszmizorzban. Simuvic? Szerbia vagy Magyarország, nem mindegy? Balkán-Balkán...
Hans pontosan tudta, hogy más helyzetben ezért ütni tudnék, de talán csak oldani akarta a nyomott hangulatot. Mégis más hangnemben folytatta.
- Tudod, csak azokat a szerencsétleneket sajnálom, akik a főpróbán ott lesznek. Biztosan emlékszel a 60 centis Morserre. Hát Ehhez képest az semmi sem volt. Többszáz méteren át semmi nem fog maradni. Semmi, még fű sem, és ez nem túlzás. Csak pár vonalat kellett arrébb húznom, már nem úgy fog működni, ahogy sejtik. Bár végül is... pusztulás így is, úgy is.

Csak körülbelül értettem miről beszél. Azt viszont tudtam, hogy sokat köszönhetek ennek a fiúnak. Talán az egyetlen igaz barát, mióta eljöttem hazulról.

Ideje rendezni a számlát

Sejtettem, hogy Ms. Towandára nem fognak gyanakodni az oroszok, de nem csak ezért adtam neki a mikrofilmet. Az igazat megvallva, a mai nap után már nem bízom meg sem az ítélőképességemben, sem Carmenben. Monsieur Laurentier és Towanda kisasszony egymás iránti önfeláldozása azonban olyan tiszta érzelmekről tett tanúbizonyságot, amiben még én sem kételkedhetem.
Furcsa az élet... Mr. Bundoise-t elvtársai üldözik a brit korona égkövének számító, Indiában? Itt valami nem stimmel... vagy Mr. Bundoise nem az, aki, vagy a szovjetek nem azok, aminek tűnnek, vagy a jó öreg Brit Birodalom nem az, ami volt. Esetleg mindhárom.
A hotelhoz érve tudtam, hogy nincs sok időnk, ezért Carment megkértem, keresse meg Mr. Bundoise, magam pedig egy telefonhívást kezdeményeztem a városi rendőrparancsnokhoz. George igazi bajtárs volt, még Cranwellből, bár nem túlzottan barátságos, ám mindig segítségre kész. Egy baleset után többször nem repülhetett, a kalandvágya azonban megmaradt, és némi felsőbbrendűségi érzéssel a gyarmati kiküldetést választotta, hogy majd itt rendet vág a sok elégedetlenkedő benszülött között. Meglepődött, hogy a városban vagyok, az pedig, hogy orosz szabadcsapatok garázdálkodnak a városban, egyenesen feldühítette. Haladéktalanul kirendelt két osztagot, egyet a hotelhez, egyet pedig Monsieur Laurentier legutóbbi tartózkodási helyére, és megköszönte a szíves felvilágosítást.
Ez némi időt adott nekünk, de nem állt szándékomban megvárni, ki ér előbb a hotelhez, úgyhogy kissé türelmetlenül Carmen és Bundoise keresésére indultam. A lépcsőn fölfelé lépkedve jöttek velem szemben, lefelé.
- Becsomagoltunk neked - mondta, közeben Mr. Bundoise lendületből átdobota nekem a bőröndömet, amitől én lendületből majdnem hanyattgurultam a lépcsőn.
- Siessünk, nincs sok időnk. - mondtam - Azt hiszem, még van még egy rendezetlen számlánk. És nem a szállodai tartozásunkra gondolok.

Egy csók, és más semmi

Már majdnem odaért az épülethez, ahol fogvatartották szerelmét. Akkor döbbent rá, hogy valamit egyfolytában a markában szorongatott. Oli csúsztatta a kezébe, amikor elválaszotta Carmentől. A mikrofilm volt az, és egy gyűrött papír, halovány írással...

De más váratlan dolog is történt. Szvetlana rohant oda hozzá, és sírva ölelte át.

- Ne haragudj, nem így... Nem ezt... Nem akartam. Az a vad orosz fickó az öcsém! Azt hittem, már régen hallott. Olyan gyorsan történtek a dolgok, és én minden szavát elhittem, hiszen az édestestvérem. Nem akartam neked fájdalmat okozni... De olyan féltékeny voltam... És nem, hidd el, nem tudtam, mire készül... A férjemre és a barátaimra vadászik. Gyűlöli a szovjeteket... Valamit tenned kell!

Towanda újra összezavarodott. Ebben a pillanatban senki és semmi más nem érdekelte, csak André... Megpróbált gondolkodni, de sehogy sem tudott koncentrálni.

Oli kétségkívül azt akarta, hogy az oroszok menjenek a hamis nyom után. Ő már ott volt a szobában, tudnia kell, mire készülnek... De mire az oroszok hotelhoz érnek, ők már régen a Szingapúr felé tartó hajón ülnek. Végső leszámolás Szingapúrban? A hírszerzők keleti központja... Ott biztosan tudnak erősítést szerezni.

- Szvetlana, tudja az öcséd, hogy itt vagy?

- Nem, nem láttott meg, ő most lent van a pincében Laurentierrel...

Towanda szíve összeszorult a név hallatára.

- Most menj vissza, és kérlek, segíts nekem! Akkor talán én is a segítségedre lehetek. Ne engedd, hogy Andrénak baja essék, kérlek! Tudom, hogy rá tudod venni a testvéredet, hogy minket engedjen el... Hiszen semmi közünk Sztálinhoz, nem is vagyunk oroszok...

Szvetlana riadt tekintettel nézett rá, de a lánynak úgy tűnt, megértette. Még mindig kéz a kézben álltak. Szvetlana magához húzta, és egy forró csókot nyomott a szájára. Aztán visszarohant.

Veszedelmes viszonyok

Hát eljöttek érte. Szinte magához sem tért, a kiszabadulás, a tűzharc, André... És most itt ül egy Cadillac hátsó ülésén. Nem, nem szakíthatják el újra a szerelmétől!

- Nekem vissza kell mennem, nem hagyhatom ott Andrét ezeknek a...

- Ne légy őrült! Különben is, Laurentier már nagyfiú, tud magára vigyázni.

- De nekem ott a helyem mellette, ha kell a halálban is. Értsétek meg, vissza kell mennem! Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam kellene meghalnia...

A kilincsért nyúlt, de Carmen megragadta a karját. Végül sikerült valahogyan, a cigánylánnyal hosszasan hadakozva kinyitnia a kocsiajtót. Oli lassított, és végül megállt. Meghatotta ez a ragaszkodás, amivel ez a kis triszeti lány küzdött a szerelméért. Angolként korántsem volt hozzászokva a heves érzelmekhez. Mindig is furcsán hatottak rá a szenvedélyes megnyílvánulások.

- Carmen, engedje!

Több se kellett a lelkében teljesen feldúlt Towandának, kirrúgta az ajtót, és rohant visszafelé, ahogy csak bírt. Csak egy dolog járt az eszében, hogy vajon élve viszontláthatja e kedvesét...

- Meg vagy te huzatva? Laurentier talán már nem is él, és te visszaengedted oda!

- Nyugodjon meg, Carmen. Életben hagyják őket, nekik az információ kell. Azt előbb-utóbb úgyis megszerzik - közben gázt adott, és teljes sebeséggel hajtottak a hotel felé - Így ugyan egy kicsit kevesebb időnk lesz, de távozásunkkor láttam, hogy Lady Bonyenko figyel a függöny mögül. Szerintem Ő is benne van a dologban. Ebben az esetben pedig még a hasznukra válhat, hogy Towanda ott van... Hiszen látta, hogy nézett rá korábban? Maguknál kontinentális embereknél sok mindent meghatároz és eldönt a szerelem és a testi szenvedély. Meglátja, hamarabb pontot tehetünk az ügy végére, mint gondolná. Most minél előbb meg kell keresnünk a Vikomtot, valami azt súgja, már készen áll a terve.

Időutazás

"Az eddigi legvéresebb krokodiltámadás-sorozat 1945. február 19-én történt a ramree-szigeteki csatában, a mai Mianmar területén. A japán hadsereg az angolok elől vonult vissza, miközben átkeltek egy sósvízi krokodiloktól hemzsegő mangrovemocsáron. A kilencszáz katonából ötszáz élte túl a kalandot, a többiek jó részét széttépték a krokodilok."

Információk

A fájdalomtól lebénult a bal karom, Towanda látványától viszont, ahogy hófehér nyakán a kozák pengéje villogott, megfagyott a szívem. Towanda megszólalt:
-A mikrofilm Carmennél van, egy Cadillacben egy angollal tartanak a Vicomte-hoz! Kérem ne bántsa Andrét! Kérem!
A kozák arcán széles mosoly terült el. Elvette a szablyát Towanda nyakáról s durván rámlökte.
-Aljusa! Felpakolni! Mindenki a teherautókra! -s visszanézve még megjegyezte:
-Hiába is erőlködnek a mikrofilmmel a Macska már Berlinben van. Most futni hagyom magukat. Mellesleg szívességet tett nekem. Köszönöm hogy helyettem végzett ezekkel a koszos árulókkal. Gyűlölöm azokat, akik pénzért elárulják a hazájukat. Ha maga nem öli meg ezt a csürhét magam tettem volna meg.
-Egy nevet azért mondhatna. Csak hogy tudjam kivel volt dolgom. Én Laurentier vagyok.
-Drusha. -vetette oda,majd döngő léptekkel távozott.
Towanda sírva ölelt és én magamhoz szorítva kedvesemet feküdtem a hideg sárban, és arra gondoltam hol lehet Bonyenko. Lassan itt lenne az ideje hogy színrelépjen.

Csak papír

Nem szerettem más dolgai között turkálni, de mégis győzött a kíváncsiság. Megálltam, és alaposan átnéztem a bőrtáskát.

Fényképek, levelek, jegyzetfüzet. Toll és ceruzacsonk, gemkapcsok, egy fél radír. Elszáradt virágcsokor, egy üres üvegcse, képeslap.







És ahogy sejtettem, találtam pár ív vékony papírt, rajta precízen húzott színes vonalak. Egykedvűen csuktam be a táskát, és nagyot sóhajtottam. Most mi legyen?

A burmai tartomány veszélyes, krokodiloktól hemzsegő mocsarai jutottak eszembe, amikről egy helybeli mesélt szörnyű történeteket. Menni kellett.

Vallatás 1.

A magas orosz kimérten lépett oda Laurentierhez, aki ziláltan immár töltények nélkül feküdt a földön. Thomsonja csövét az oroszra meresztette, aki kimért léptekkel közeledett, miközben lassú mozdulatokkal újratárazta pisztolyát. Lábát komótosan a lüktető sebre helyezte, és kimélet nélkül taposott az izzó húsba. Laurentier felüvöltött.
- Hol van Bonyenkó és hol van a mikrofilm?
Laurentier összeszorított fogakkal hallgatott.
- Még be se mutatkoztunk.... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
- KUSSOLSZ KUTYA! AZT MONDOD AMIT ÉN AKAROK
- azt hittem a kozákok.... férfiak... akik fegyvertelen sebesült kínzását elítélik.... de tévedtem.... maguk sem jobban a náciknál...
- Négy bajtársamat ölted meg... Azthiszem fegyvertelen sebesült helyett inkább használnám a lassú haldokló kifejezést...
- azok férfiak voltak... harcoltak... - nyöszörögte Laurentier.
- Nekem ne egy zsoldos, egy koszos bérgyilkos mondja meg milyen egy férfi... - sziszegte szikrázó szemekkel az orosz, és éles pengéjével megkapargatta Laurentier vállcsontját. A csikorgó hang egybeolvadt a derék tiszt fájdalmas üvöltésével. Laurentier előtt elhomályosodott a világ, de felröhögött. De senki nem figyelt oda... A táj viszhangozta ugyan hangját de senki nem sietett segytségére. Egyedül volt.

- Ráérek. Ők is ráérnek még. Előbb maga szépen elmond nekem mindent.
- azt... hiszem.... ebben téved nekem... nincs... dolgom magával... kínoztak már meg magánál profibbak is... - s leköpte az oroszt. Azt Laurentier erőlködése láthatóan nem hatota meg.
- El fogja mondani amit tud. Nem is a maga életéért, hanem ezért. Azzal maga elé rántott egy csodás vöröst. Towandát. Az éles kozák szablya a lány fehér torkának feszült.
- Bocsáss meg André... Nem tudtalak itthagyni... Ha meg kell halnunk, halljunk meg együtt....
- Milyen romantikus... - szólt cinikusan az orosz.

Leszámolás 1

A megadott cím közelébe érve egy védett de könnyen hozzáférhető helyen parkoltam le az autót. A motort járni hagytam. A ház egy enyhén romos, de erődítményszerűen vastag falakból álló építmény volt. A gránátosládából magamhoz vettem egy pár kézigránátot és a Mauser távcsövén át megszemléltem a környéket. Az egyik ablak mögött az öreg brit szélhámos álldogállt és az a fiatal Oli nevű angol. De ami meglepőbb volt, egy teherautó közeledett előtte egy fekete mercedes, benne egy egyenes hátú ismerős német. Herr Ssmisorz. Döntöttem. Nem minden elégtételérzet nélkül lőttem le a Gestapo magas beosztású tisztjét. A szélvédőt vörös permet borította. A következő lövést a sofőr kapta, mire az autó keresztbe fordult a platós teherautó előtt. Ekkor a puskát az autóban hagyva - ilyen feladathoz annyira nem alkalmas - és megmarkolva a Thompson géppisztolyomat a megtorpanó teherautó felé rohantam, melyről épp német katonák próbáltak lekászálódni. Elkéstek. Repült a gránát, egy, kettő, három is, a detonációk rengették a földet. Néhány rövid sorozatot még odavágtam az égő katonák felé, majd figyelmemet a mohos kőház felé fordítottam. Elszántan mentem előre és a felbukkanó alakokra szó nélkül tüzet nyitottam. Az egyik lépcsőről két ismerős amerikai viszonozta a tüzet. Fedezéket kerestem és megvártam hogy közelebb jöjjenek. A Thompson meglepően jó fegyvernek bizonyult minden elfogultságom ellenére, így esett hogy az amerikaiak egy amerikai fegyver álltal átlőve buktak le a lépcsőn. Ahogy mentem fel a lépcsőfordulón egy ajtó mőgül izgatott hangok hallatszottak. Berúgtam a nehéz faajtót és az első sorozatot az Öreg brit kapta aki pisztollyal a kezében az ablak előtt állt. A lövés ereje kidobta az ablakon s üvegcsörömpölések közepette hullott a földre. A fiatal angol fegyvertelen volt és bátran, de arcán valami furcsa szomorúsággal nézett a szemembe.

-Most meg fog ölni? kérdezte minden félelem nélkül.

-Hol van Towanda?

-A pincében. Segíthetnék önnek?

Nem válszoltam, otthagytam egyedül és futottam le a lépcsőn a pince felé. Lennt még néhány őr tett szánalmas kísérletet arra hogy megállítson de sikertelenül. Nem éreztem sem dühöt, sem haragot. Hideg voltam mint a kő. Kedvesem nevét kiáltva mentem egyre beljebb a pincébe. Az egyik ócska ajtó mögül nyöszörgést hallottam. Berúgtam az ajtót és ott feküdt a földön összekötözve, felpeckelt szájjal Towanda és Carmen. Bajonettemmel elvágtam a köteleiket kiszedtem a rongyokat a szájukból és máris eltűntem egy göndör vörös hajzuhatag ölelésében. Apró fehér karok ölelték át a nyakam, és éreztem a számon Towanda forró ajkát.

-Tudtam hogy értem jön!

-Nagyon édesek vagytok gyerekek - szólalt meg Carmen - de ezt ne itt, el kell tűnnünk sürgősen.

A pince lépcsőjén épp felérve egy jeges hang szólalt meg a hátunk mögött:

-Hands up!

Lady G állt a fal mellett kezében a Luger csöve meredt a mellkasomra.

-Ugye André nem lőnél le egy nőt? kérdezte és célzott.

-Lőjön már az Isten szerelmére kiáltotta Carmen de tétováztam.

Ekkor egy lövés dörrent, Lady G csodálkozó tekintettel csuklott össze. A lépcsőfeljárón Oli állt kezében egy pisztollyal.

-Azt hiszem Monsieur Laurentier, súlyosan át lettem verve.

-Jöjjön tünjünk el innen.

Négyen rohantunk a kijárat felé amikor újabb teherautózúgás hallatszott. Egy csapat kozák nyomult be a kapun az udvarra és tüzelni kezdtek. Egy hatalmas ütést éreztem és egy pillanatra megszédültem. Eltaláltak. Olival viszonoztuk a tüzet, a négy katona felbukott, de éreztem, nem vagyok túl jól. A bal vállamba kaptam a golyót és erősen vérzett. A fal tövébe kuporodva kipillantottam a kőkerítésen. Minden tele volt kozák katonákkal. A terep gyönyörűen biztosítva. Lövészek a tetőn átellenben. Az utca két része lezárva. S középen egy kegyetlen arcú egyenes hátú tiszt. Nem emlékszem hogy valaha láttam volna. Ki ez és mit akar? Egy biztos, nem naív forradalmár vagy kalandor. Kilométerekről észreveszem a profit.

A vállamhoz nyúltam amit Towanda már kötözött. Carmen a szoknyájából elővett egy apró tárgyat.

-Azt hiszem ezt keresik.

Egy mikrofilm volt.

-Oliver figyeljen rám. Ki kell vinnie a nőket, érti?

-Természetesen, bízza rám.

Furcsa mód megbíztam ebben a higgadt angolban, pedcig a bizalom nem erős oldalam.

-Ne André, mit akar, ne hagyjon itt, most hogy újra együtt vagyunk...

-Figyeljen rám, innen egyikönk sem jut ki élve, egyetlen mód van, fedeznem kell a visszavonulásukat. Az autóm egy utcával lejjebb van. Oliver kérem vigye el a nőket biztonságban. Vigye el őket a Vicomtehoz. És kérem az ülésen van a puskám, azt hagyja ott nekem a földön.

-Ne, ne André...

-Kedvesem, eszem ágában sincs meghalni. Mióta magát ismerem, azóta akarok élni, ne féljen! Oliver, vigye őket! Siessen!

Oliver, bólintott, s a tiltakozó Towandát és az izgatott Carment maga előtt terelve a hátsó kerítéshez ment.

Kézigránátokat dobáltam ki az utcafrontra s a felcsapó lángok és füst között egy egy lövéssel fedeztem a menekülőket, akik biztonságban elérték a járó motorú Cadillacet.

Két tűz között - Drusa emlékei

Choigny, Párizstól 20 kilométerre, néhány héttel korábban

- Éljen a Cár! Éljen Oroszország! Éljen Kozákia!
- Éljen! Éljen! - kiáltották mindannyian a kis párizs melléki villa szalonjában. Nagyon komikus volt a jelenet, ahogy ez a maroknyi kis csapat mintha csak a Téli Palota szalonjában állna, erőltetett arisztokratizmussal koccint olcsó vizespoharaival. A hangulat is fojtott volt annak ellenére, hogy egymás közt voltak. De nem bízhattak meg egymásban sem. Főleg nem mostanság. Már két vezérüket is leleplezte a Belső Vonal: Vrangelt a komornyikja ölte meg, s a leendő cárt, az Utosló Reménységet is elhalasztotta az a hideg méregszelence melyet a végzetes januáron Nyikoláj cárevics teájába csempésztek. Mióta elvesztették a brit kapcsolatot, s Sidney Riley is a Lubjanka padlóján végezte, a monarchisták már csak azokban bíztak, akikre emlékeztek a harcmezőkről.

Mindenek felett a kozákok voltak megbízhatóak... Mindent megtettek akkoris, s most is, hogy a Русский Обще Воинский Союз egysége a bolsevikok tevékenysége ellenére se törjön meg. De csüggedtek voltak... Vezetőeiket sorra kapcsolta le az NKVD és tudták, hogy minden "új menekült" veszélyes. Ezúttal viszont próbálták feledni a sok megpróbáltatást, s Jevgenyij Karlovics Miller meglepő élénkséggel, szinte jókedvűen tosztra emelte poharát.
- Közeleg a mi időnk barátaim! Oroszország Anyácska testén nem sokáig tenyészhet a bolsevik pióca! A Boldogságos Vladimiri Szűzanya segedelmével le fogjuk győzni az ármányt! Sosem voltunk még ilyen közel céljainkhoz!

A termet susmorgás töltötte meg, a titokzatos bejelentés mögött ugyanis senki sem tudta mi is állhat. Miller szándékosan ködösített: nem tudhatta, hogy a teremben lévők közül ki is a Belső Vonal embere. Miller mögött leghűségesebb testőre állt, Gregorij Veszenyszkij, akit mondenki csak "Drushának" szólított. Együtt harcoltak Archangelszk-nél, s a dvinai kudarc után együtt menekültek Romanovval és Wrangellel. Drusha semmit sem tudott a családjáról. Hallott arról, hogy '33-ban a Nagy Éhezéskor kis szülőfalujában kannibalizmusba fajult az éhezés, s azt hitte mindenki akit szeret már halott. Másfél milió ember... S főleg az ő népe. Gyűlölte Sztálint. Ha valaki megbízható volt, hát Drusha az volt. Az ő szívét a hazaszeretet és a bosszú hajtotta s nem holmi kalandvágy vagy ködös ideológia.

Drusha teljesítette minden közelességét, amit az Emigráció legfelső körei rábíztak. Testőrködés, sőt, még a choigny-i villa kertjét is gondozta, ha épp arra volt szükség. Miller is tudta, hogy nem az ő hibája, hogy elvesztették a vezetőiket, s hogy sorra rabolják el Sztálin emberei a legfontosabb tagokat. Mindenütt ott vannak, s a Hálózatot az összeonlás veszélyezteti. De most Miller kezében valóban ott volt az aduász, a megváltás kulcsa! Ha most sikerül, minden jóra fordul, elsöpörhetik Sztálint és bandáját, s végre hazát szerezhet szeretett kozákjainak, s végre Oroszország Anyácskára is új nap kelhet. Izgatott volt, s legszívesebben világgá kürtölte volna tervét, de nem tehette. Csak a legbelső, legmegbízhatóbb emberek tudhatnak róla, de leginkább egy. Drusha.

- Gregorij! Jöjjön ki kérem egy percre a kertbe, megmutatnám a holnapi munkát!
Drusha követte Miller tábornokot. Lassan mentek a fák alatt, s mikor már elhagyták a házat, s csak ketten voltak Miller megragadta Drusha karját, és mélyen a szemébe nézett.
-Feladatom van magának Gregorij! Nem bízhatom másra, de erősnek kell lennie. Amit most mondok, talán sokkolni fogja, de mindenképpen figyelnie kell. Nézzen hátra! - Drusha jobbra fordult, és látta, hogy a kertész gyanúsan közelmerészkedik a levélsöprűvel. Arrébb mentek, talán nem követi őket tovább...
- Drusha! Előszöris mondanom kell valamit, legyen erős.
- Igenis tábornokom...?
- Szvetlana él!! A nővére... Él! Svájcban... Drusha, ne essen el... Ne lássák, hogy megrendült, maradjon velem, kövessen... Még nincs vége...
Drusha émelyegve, a hirtől lebénulva követte tábornokát. Szvetlana! Az édes kicsi Szvetlana! Hát nem halt meg? Hát él?? Azonnal szaladni akart, hogy megölelhesse, megcsókolhassa halottnak hitt testvérét. De Miller folytatta.
- Grigorij! Nincs vége, mondom! Figylejen rám! Szvetlana nincs most Svájcban. Valahol Indiában van a férjével, aki kapaszkodjon meg. Egy bolsevik.
- Micsoda?? Az én Szvetlanám??? Egy... vörössel??? Ez lehetetlen!!!!!
- Nem tudja! Nem tud a férje múltjáról. Azt hiszi róla, hogy közülünk való... EZT csak mi tudjuk... - s azzal egy már jól ismert fényképet csúsztatott Drusha kezébe, amelyen egy szemüveges férfi és Sztálin kedélyesen néznek a kamerába, mögöttük egy kövérkés figura figyeli a jelenetet.
- Ez ő... A baloldalon. Mögötte meg a francia barátja, bizonyos André de Silagie akit mondenki csak a Vikomtként ismer.
Drusha jeges gyűlölettel nézte a papírost, melyen ez a két szörnyeteg vigyorgott a harmadikkal, azzal az emberrel, aki egy tollvonással kiirtotta egész népét, aki miatt évtizedekre elszakadt szeretteitől, akikről azt se tudta élnek-e vagy halnak. Jól megnézte a képet. Ez a két ember máris halott volt a szemében. Egy érdekelte, hogy Szvetlanát kimentse a vörös szörnyeteg karmai közül, és újra együtt lehessenek.

- Grigorij. A következőt kell tennie. Szövetségeseink komoly, ismétlem KOMOLY igéretet tettek arra, hogy a közeljövőben fontos szerephez juthatunk. Sztálin napjai meg vannak számlálva! A háború a küszöbön! Isten nem engedi ezt a Sátánt tovább uralkodni szeretett Oroszországán, s ezt a judeobolsevik bandát is elsöpri a Föld színéről! Nincs többé Lenin, Trockij, Bonyenkó, Sztálin... Vége lesz, és eljön a mi napunk! De ahhoz, hogy ezt elérjük egy utolsó küldetést kell végrehajtani.
- Öljem meg őket. - mondta Drusha. Örömmel teszem meg Generális...
- Ne ne! Ne cselekedjen elhamarkodottan! Szövetségeseinknek egy kis gondja támadt, s a mi szerencsénkre, a maga szerencséjére Drusha a maga szerencséjére! A helyzet kulcsa a vejénél van. Szerezze meg ami nála meg annál a franciánál van, végezzen velük, s ha ezt megteszi, Szvetlanával biztonságban és békében élhetnek, amíg el nem jön az óra, hogy visszatérhetünk Oroszországba! A független Kozakiába! Hát nem csodálatos? Tudja.. Magát a Boldogságos Vladimiri Szűzanya közbenjárására, maga az ÚRjézus küldte közénk... Maga tud egyedül a közelükbe férkőzni! Csakis maga! S ha megszerzi nekünk azt a mikorfilmet amit szövetségesünk olyannyira akar... Drusha, még magának sem árulhatom el ki az... De amit szövetségesünk akar, ha nálunk lesz végre a jövőnk kulcsa! Drusha! Ilyen csak egyszer... - Miller észrevette hogy elragadtatottsága miatt a kertész megint felfigyelt. Elhallgaott, s immár súgva magához húzta Drusenykát.
- Ma éjjel elrepül Indiába. keresse meg őket a Grand Prix-n és tegye meg amit a hazája kíván. Oroszországért! Kozákiért! Szvetlanáért... Isten legyen Önnel Grigorij!
Grigorij Veszenyszkij soha nem volt ilyen biztos a dolgában. S soha nem volt ilyen elszánt. Oroszországért, Kozákiáért, és Szvetlanáért... Akár a halálba is. Éljen a cár! Éljen Oroszország!

Hova tovább?

Megsemmisültem. Ez a legfinomabb kifejezés, amivel le tudom írni azt, hogy hogyan is éreztem magam Bertie bácsikám és Thomson antréja után. Az elmúlt hetekben éreztem már úgy magam párszor, mint akire váratlanul zuhannak rá az események, és csak bátortalan szem- és fültanúja az eseményeknek, de ezt még az utóbbi napok eseményeihez képest is megbotránkoztató volt. Összetörten, lehorgasztott fejjel követtem bácsikámékat, és miközben a hideg és a forróság váltakozva öntött el vagy futott végig a hátamon, lázas indulatok kavarogtak bennem. A Lady felemlegetése rosszízű emlékeket ébresztett bennem. Egy korábbi élet emlékét, amit egy szertelen, kissé koszos és puritán, ám kétség kívűl szórakoztató, mégha veszélyes élet is váltott fel az utóbbi napokban. No és persze Carmen. Cselekedni volna jó, tüstént! Visszavágni ennek az arrogáns amerikai gazfickónak, és szívtelen nagybátyámnak, kirántani kezükből a macskát, legördíteni őket lépcsőn, és elrohanni... de hova? Vissza Bundoise-hoz? Valóban bolsevik lenne? Vagy Thomson hazudott? Mi oka lett volna rá, hisz látszólag minden az ő kezükben van. Csakugyan mindenkit félreismernék?
Ezen érdemes később rágódni. Most légy okos, Oliver! Nincs hova menned, mit tudsz tenni? Megaláztak, győzelmet arattak feletted. Jól is van ez. Higgyék csak azt, hogy ezzel vége.
A hallba érve, illedelmesen köszöntöttem a Lady-t majd mindannyian kocsiba ültünk.

Vér

Hideg vagyok. Nem érzek semmi fájdalmat, amit kéne. Towandát elrabolták. Bundoiset félretoltam mondat közepén, és a szobámba mentem. Szétszedtem a Mausert, beolajoztam, a coltot is megtisztítottam s a sarki kocsma tulajdonosának adott négy komoly pofonnak köszönhetően rendeltem még lőszert, egy láda kézigránátot és egy Thomson géppisztolyt néhány tárral.

A kiképzőnek volt igaza Berlinben annak idején. Mindenkit meg kell ölnöm. Mindenkit. Nem érdekel ki látszik barátnak. Felszíjaztam a felszerelésemet, felcsatoltam a fegyvereket, megmarkoltam a jó Mausert. A portást szó nélkül kivágtam a bejárati ajtó üvegablakán. Az üvegcsörömpölésre vagy talán a kezemben lévő puska látványára a vendégek elnémultak. Nem kellett kérdeznem semmit, mesélt a portás, végül is egy hotelben ő az aki mindent tud, csak tőlem nem kap jattot. Legalább is nem olyat amire számít. Az információk birtokában a Cadillacbe vágódtam és elindultam. Egy gondolatom volt. Mindenkit megölök. Nem lesz kivétel. Towanda, szerelmem. Tarts ki.

Nem jó vicc egy katonával szórakozni.

Emberrablás

Hideg kőpadlón ébredt, csak egy kis fénysugár világította meg a helyiséget. Az utcáról beszűrődött a járókelők zaja. Az utolsó emléke az volt, hogy beszáll Carmen mellé a kocsiba, és valaki hátulról egy rongyot szorított az arca elé. Most itt feküdt a földön, megkötözve, segítségért sem tudott kiáltani.


Próbálta felidézni, mi történhetett, de sehogy sem sikerült, semmi sem jutott az eszébe. Egyre csak Carmen szavai visszhangoztak a fülében, amikor kezét a kezében tartva azt mondta:
- Túl naiv és sebezhető vagy, bájos kislány. Nem biztos, hogy jó ötlet volt erre a versenyre benevezni. Szörnyű dolgok vannak készülőben.

A többit mintha elvágták volna. Vajon ez az egész Carmen műve? Vagy ő is csak egy bábu, netán egy áldozat? Zakatoltak a fejében a gondolatok. Kinek álhatott érdekében elrabolni őt, és miért? Persze az a kérdés foglalkoztatta leginkább, hogyan fog ebből az egészből kikeveredni.

Apró és fájdalmas mozdulatokkal, de végül sikerült odakúsznia a kis helyiség kijáratához, és fülét az ajtóra tapasztva próbált hallgatózni, hátha így megtudhat valamit. Legnagyobb medöbbenésére ismerős hangokat hallott, a férfihangot azonnal felismerte, Bonyenko volt az, egy nővel beszélgetett, oroszul. Lehet, hogy megcsalta a hallása? Nem, nem... Ez az akcentus, és ez a hanghordozás, bármikor megismerné. Fojtott hangon beszélgettek, csak néhány szót tudott kivenni... A napfegyver, hát persze. Pénzről, és Amerikáról beszélgettek. Csak nem, nem lehet... Hát behódoltak volna? Próbálta összerakni a dolgokat, de még mindig sajgott mindene, zúgott a feje. Nem értette, hogy került ő a képbe. Tudott a fegyverről, ez igaz, de ő csak egy jentéktelen szereplő...

Akkor hirtelen világossá vált. Laurentier! Őt akarják tőrbe csalni... Ő is tud a tervekről, és ő valóban keresztbe tehet nekik. De hisz bajtársak, jóbarátok... Nem, nem... Kell lennie más magyarázatnak... Bonyenko titokzatos eltűnése, nem is beszélve arról az undok amerikairól Bundoise szobájában, és a brit versenyző... Ide akarják csalni Andrét, és akkor az utolsó lehetséges ellenlállót is semlegesítették. Addigra talán már Bundoise is halott lesz, akkor végképp nem marad senki, aki megakadályozhatná a pusztítást. Vagy talán a vikomt is benne van, olyan furcsa volt ez az egész "ölj meg, barátom" beszélgetés... Hát valóban senkiben sem lehet már megbízni?

Towanda felelősnek érezte magát, félelem szorította össze a szívét. Most érezte mennyire megszerette a férfit, milyen sokat jelent neki ez a bimbózó kapcsolat. Retteget, hogy éppen a szerelmük teszi könnyelművé Andrét. Most kivételesen nagyon szerette volna, ha állig felfegyverkezve jön ide, és annyi év légiós tapasztalata kellően hidegvérűvé tette a helyzet megoldásához...

Bonyenko

Már éppen kedélyesnek mondható hangulatban ballagtam napfényes hotel felé amikor egy ismerős szakáll közeledett felém. A Vicomte.
- Te Laurentier…
- Azt hiszem megegyeztünk Bundoise-om, nehéz terhet raktál a vállamra…
- Nem erről van szó…
Karolt belém bizalmasan a nagydarab francia, s a hall hűvös bárpultjához húzott. Kortyolta a konyakot és szívta a szivart mint aki nem lenne tisztában a halálával…
- Te ez a Bonyenko eltűnése… ez felettébb gyanús
- Abszolút.
- De neked tudnod kellene valamit barátom. Amikor megérkeztél Fedezted Szvetlana sztoriját Bonyenkó halálát illetően, sőt el is ástad az "álBonyenkó" hulláját! Amikor tudjuk hogy az valami idegen volt. Áruld el miért. Kicsit sem volt gyanús az a sírós rívós jelenet, s már megbocsáss te nem vagy az a színésztípús. Még is úgy tettél mintha Bonyenkot ástad volna el.
- Nézd barátom. Szvetlana megkért hogy tartsuk fenn a látszatot. Láttad hogy nézett ki, piszkos és szakadt volt, de nem voltak a testén olyan sérülésnyomok amiket a szakadt rongyos ruházat indokolna. Megkért sőt könyörgött hogy ne áruljam el hogy nem Bonyenkot ástam el.
- Mit mondott miért.
- Ismersz Vicomte. Egy asszony kérése. Én nem kérdezek.
A Vicomte mélyet szívott a havannába, sűrű füst borította arcát és szinte csak magának mondta:
- Van mit féltenie Bonyenkónak. Van mivel sarokbaszorítani és megzsarolni. S neki van is miért kűzdjön az életéért... Ott van Szvetlana... A kis Drjusenyka, az elveszett család.... Nem olyan magányos hős mint én, aki ha kell odadobja az életét. S ki tudja... Gyanús alakok veszik körül, és nagyon nagyon gyanúsan viselkedik.. Navalmorál óta nem önmaga. Ez a... kedélyes milliomos... Ez se ő. Ezek mind álcák. Ott megtört benne valami, és talán maga elől is bújdokol, nem csak előlünk. S kitudja... Ez az egész verseny gyanús! Állomáshelyek a Gyémántok fellelési helyien... Szingapur mint célállomás, a hírszerzők keleti központja!
-Azt akarod mondani hogy Bonyenko állhat a napfegyver mögött? Ne tréfálj Vicomte! Ő bajtársunk…
Bundoise bántón felkacagott.
-Bajtárs? Milyen bajtárs az aki így eltűnik? Aki nem ad jelt magáról? Hol volt a verseny alatt amikor bajban voltam? Te mentettél meg. Amikor te voltál bajban hol volt? Én mentem utánad és a Nizzaiak húztak ki az autód roncsaiból nem a Maybachos Trockista. És te kedves naív Laurentierem, veled vásároltatott fegyverarzenált Erzurumban! Miután a napfegyver bekerül a képbe, egyre többen kezdenek el tudni róla, egyszer csak eltűnik.
-Hm. Mit akarsz tenni?
-Még nem tudom. De figyled Szvetlanát. Nekem nagyon gyanús, hogy takargat valamit... És jegyezd meg: a nőnél nincs veszélyesebb... Főleg egy csalódott és zavart nőnél... Netán egy szerelemes nőnél... Most hogy kerülgetitek egymást Towandával... Te nem láttad hogy nézett rá korábban... Vigyázz André.

Elsötétült kissé az eddig napfényes kedvem. Bundoise megveregette a vállam és energikusan, ahogy szokta, elvágtatott. Kissé kába voltam az új információktól. Egyedül maradtam a bárpultnál és rendeltem egy konyakot. Hiányzik Towanda.

Ebéd

Ahogy megálltam, különös látvány fogadott. A lugasban egy férfi ült egy kempingszéken zakóban, kezében újság, fején kalap. Mellette a földön uzsonnáskosár, leterített hófehér konyharuha finom falatokkal. Az ételek mellett egy másik férfi ült a zsenge fűben, félig oldalára támaszkodott. Mindkét férfi a domb mögé nézett, ahol a vakító napfényben a város terült el. Nagyon szép látvány volt.
Megszólítottam őket, mire az ülő férfi felém fordult, és a legnagyobb nyugalommal válaszolta szokásos érdeklődésemre, hogy valóban, ők mindketten résztvevői a Grand Prix-nek. Megkínáltak a szendvicsekkel, gyümölcsökkel.
- Tartson velünk, barátom! Még nem tudom Önben kit tisztelhetünk, jómagam Humur vagyok, mellettem pedig versenytársam, Mr. Zakor Ziv. Úgy gondolom, pompás ez a lugas az ebéd elfogyasztására.
Bemutatkoztam, aztán rövid beszélgetésbe kezdtünk Indiáról. Humur nagyon tájékozottnak tűnt, elmondása szerint volt ideje körülnézni többfelé is. Ziv ezalatt az újságot bújta.
- Ha javasolhatom, uraim, feltétlenül látogassák meg Udaipurt, építészete valóban lenyűgöző. Az utcák ugyan kissé elhanyagoltak, de az emberek nagyon kedvesek.
Ziv szólt közbe:
- Hallották? Owens ismét remek formában! Vajon mi lehet amögött, hogy négy világcsúcsa ellenére a kancellár nem fogott vele kezett a berlini Olimpián? Egyáltalán Önök mit gondolnak erről a Hitlerről?
Ilyen nyugodt ebéden is régen vettem részt, mégis egy félóra múlva kezdtem úgy érezni, hogy kerülgetjük a forró kását.
- Önök mit tudnak társainkról? Nem látták véletlenül Bonyenkót az elmúlt napokban?
- Mr. Pierre-rel már megbeszéltük tapasztalatainkat. Ön nem érzi úgy, hogy kicsit sok a különös esemény utunk során? Úgy gondolom jelen helyzetben a legtöbb amit tehetünk, hogy folytatjuk utunkat, és megpróbálunk tájékozódni a dolgok folyásáról. Addig viszont felhívnám figyelmüket a két hölgyre, akik úgy néz ki ruha nélkül próbálják meg élvezni a napsütést.
A kilátásunk tényleg váratlanul tovább gazdagodott. A fényben úszó közeli város, a lágyan kanyargó folyó, partján a két igencsak csinos tündér. Szép nap ez a mai.

Navalmoral

-Qui estes-vous? -sziszegte az egynerhás fülébe a Vikomt. Bonynekó a sarokban gubbasztott. S oroszul suttogta! "Végezz vele! Öld meg! Dobd már le"
- Je je... se suis Hongrois! Je suis Hongrois!
- Behn... Bon... - szólt a vikomt és elvette a kést a jövevény torkától. Nem szerencsés ugyanarra a marhavagonra ugrani, amiben a két szökevény utazik... Pláne nem német egyenruhában... Mindenesetre a fényben, amikor megpillantotta a Vikomt és Bonyenkó fallangista álruháját, megenyhült a jövevény, és előréntott öt üveg tiszta rumot. Bonyenkó megémelygett... Alkohol... Vér...
A Vikomt moindenesetre átlátva a helyzetet nem akart gyanút kelteni.
- Szóval... Mióta vagy itt? Mikor jöttél?
A magyar mesélt neki a németekről, Hannáról, a szerelméről, aki meggyőződéses náci lévén belerángatta abba, hogy csatlakozzon a frankóistákhoz az "eszméért" harcolni.
Eszme... A szótól is felfordult a Vikomt gyomra. Folyton csak az Eszmék. Ez is csak olyan mint a segglyuk. Mindenkinek van egy. Ahogy beszélgettek a furcsa szerzet egész rokonszenves kezdett lenni a Vikomtnak. Látta, hogy ez is csak úgy került ide, mint Pilátus a krédóba, csak épp a másik oldalra. Megitták a rumot. A magyar egész jól bírta! Már a harmadik üveggel is felhajtották, amikor a magyar hirtelen elálmosodott. Ásított egy nagyot, és leszenderedett a vagon sarkába. A Vikomt visszament a szótlan Boinyenkóhoz. "Egész jópofa gyerek..." mondta, de Bonyenkó sötét arccal megszólalt.
- Alszik. Most öld meg.
- Megőrültél Vladimir? Mit tett ez a szerencsétlen? Felugrott egy vonatra! ÉS ne feledd... Nem leplezhetjük le magunkat. Mi most "vele" harcolunk! Még jól jöhet, hogy fedezze az inkognitónkat!
- ... megölöm én.... - mondta Bonyenkó és már kezdett is felegyenesedni a késsel a kezében.
- Állítsd le magad! Azonnal! - sziszegte a vikomt és visszarántotta Bonyenkót a padlóra. A csatanásra felriadt a magyar vendég.
- Minden rendben? - kérdezte a rumtól émelyegve.
- Persze persze... - nevetgélt a Vikomt - minden rendben, csak Bonyenkónak megártott kicsit a jó kis itóka... Minden rendben, aludj csak! - szólt neki.
- Rendben... - motyogta az utitárs, és visszafeküdt.
- Most te is aludj - szólt oda Bonyenkónak a Vikomt.
- Le fog minket leplezni! Le fog minket leplezni... - motyogta Bonyenkó és meredten, szemében gyilkos gyűlölettel meredt a mit sem sejtve szendergő árnyékra.
- Nem fog... Gondoskodom róla. Jó gyerek ez... Aludj. Még jól jöhet Madridban...
Azzal mindhárman lefeküdtek, de a Vikomt aznap éjjel nem aludt. Életében először félt barátjától, s nem bízott benne. Bármi megtörténhet... A hold besütött a marhavagon oldalán, s az zakatolva haladt Madrid felé.

Életbe menekülés

Ki kell szellőztetnem a fejem. Túl sok minden történt ami szívben érint s az ilyesmihez nem vagyok hozzászokva. Hónapok a bűzlő lövészárokban, kegyetlen küldetések s mindehhez gyenge ideológia... Abizalom soha nem volt erős oldalam a szentimentalizmus pedig messze elkerült. De most... Felbukkan egy nő akitől szépnek látszik ez a mocskos élet és a legjobb barátom megkér valamire ami őrültség... arra hogy veszítsem el. Gyilkosság és túlélés. Halál és élet.
Szerelmes vagyok és megszakad a szívem. Fogjak fegyvert rá?... Ezt nem hiszem el!!!!
Persze sokat segít Towanda, ha nem lenne nem tudnám végigcsinálni. Szokásomtól eltérően minden fegyveremet a szobában hagytam. Gyalog kezdtem kóborolni, s hagytam hogy a szél fújja az arcom, a szél amely most nem kénnel, füsttel, hullaszaggal teli, hanem a növények életszagát hordozza. Bonyenko eltűnése számomra egyet jelent a halálával. Valószínűleg nem győzte le ellenségeit. Számomra már csak az előremenekülés az egyetlen út. Ahogy egy elhagyatott partszakaszán bolyongtam a folyónak megpillantottam két nyúlánk alakot. Towanda és Carmen ült mezítelenül a parton. Napoztak, beszélgettek. Szépek voltak. Lelkemről legördült valami nehéz mert észrevettem hogy nincs az életnek az a nyomorult, fájdalmas, undorító és becstelen volta, amikor ne törne elemi erővel fel az élet. Itt van ez a helyzet, az előttem álló őrült és fájdalmas feladat a vicomte-tól, Navalmoral emlékei, az évekig tartó magány, a küszöbön álló háború, de két fiatal és szép nő egy folyóparton a napsütésban vidáman beszélget.
Hagytam őket. Nem leskelődtem, megfordultam és visszaindultam a hotel nyüzsgése felé. Valami új költözött belém. A remény.

Bánat, bánat... (5/5)

Tulajdonképpen korrekt ajánlat volt. Főbelövés helyett újra munka. Szigorított felügyelet, hosszabb munkaidő, kijárási tilalom. A többiek ugyan a régiek voltak, de már egymás közt is alig mertünk beszélni, mindig hülye pótcselekvésekkel ütöttük el a kevés szabadidőt. Mást nem is akartam úgysem. Nagyon padlóra küldött ez az egész. Hanna, mint Frau SSzizmörz.

Hans ritkán került elő. Nagyon lefogyott, sápadt volt és keveset láttuk mosolyogni. Ő mesélt arról a fajankó SS vitézről is. Mindig is tetőtöl talpig náci volt, felfelé is tudta mikor mit mondjon, nem csoda, hogy előléptették. Valahová keletre helyezték a brit térnyerés felügyeletére, és Hanna vele tartott. Hülye, szédült liba! Hát minden nő ilyen?

Fejest a melóba! Komoly vitákat követően a 635-ös "Szigorúan Titkos" terv kivitelezésére Maybachot kérték fel. Daimler, Benz és Krupp is kapott megbízást, mégis őt választották. Nekünk annyit kellett tudni, hogy hordozóra van szükség egy kb. 170 tonnás szerkezet részére. A támasztott követelmények alapján nyilván fegyver lesz, de ekkora? Fordulékonyság, sebesség, megbízhatóság, teherbírás, könnyű karbantarthatóság. Szép kihívás volt, néha már-már örömmel küzdöttük le a kisebb-nagyobb problémákat. Karl Maybach majdnem be is költözött a telepre, és láthatóan éveket öregedett a hetek során.

Hansot tényleg nem sokat láthattuk, pedig nekünk is jól jött volna az éles esze. Az emeleti irodában töltötte a nap 16 óráját, be- és kimenetkor alaposan megmotozták. Talán ha három munkatársa volt, de azok nem tudom mi miatt, velünk egy szót se váltottak. Valahogy nagyon titokzatos lett itt minden. Egyenruhásokat eddig is láttunk, de most néha nyüzsögtek körülöttünk. A vezető mérnök ugyanolyan normális, mint mindig; tulajdonképpen Maybach keze alatt vagyunk, de ő felel miattunk. Vele még beszélni is lehet, bár sok mindent vagy nem tud, vagy nem mond. Mostanában egy a szabály: ne kérdezz, ne beszélj, dolgozz.
Hosszú hetek után több megoldásunk is sikerrel kecsegtetett. Próbajáratra vittek minket, ijesztően nagy fegyveres kíséret jött velünk. Szállítása után egy 60 cm-es löveget szereltettek a talpra, nekünk meg figyelnünk kellett a motor állapotát az igénybevétel alatt, és után. Ekkora durranást, ilyen közelről soha nem hallottunk! A motor szépen mozgatta a lövés után is a monstrumot, mindenki nagyon elégedett volt. A cső ugyan szétrobbant, de ez már legyen a hadász kollégák problémája. Persze maradt számunkra is feladat, de érezhetően könnyedebb lett a légkör....másoknak.

Nekem még mindig nagyon hiányzott az a bolondos szőkeség, aki miatt még "hadba" is vonultam. A többiek egy ideig húztak is a "hős" jelzővel, de látták, hogy nem vagyok vevő a poénokra ezzel kapcsolatban.
Nem tudom mi vár még rám, ezt a műhelyt így már nagyon unom, és ez az ország sem túl vendégszerető újabban. Szökni kedvem, erőm, lehetőségem sincs, a napok csak úgy múlnak.

És jött a január, és a hír: mindannyiunkat harckocsizóként visznek a Madrid körüli harcokhoz.

Csak eddig kellettünk.

Hanna

Berlin

- Azonnal lőjék agyon! Hogy lehettem ekkora marha! Egy ilyen idióta zsidóra bízni a luftwaffét mint ez a sweinhund! Ez az idióta Göring képes mindent elrontani! Ez a ez a jöttment félzsidó kövér kokainista!
- Nyugodjon meg Führer - csititgatta Göbbels a dühöngő Hitlert - nem Hermann hibája volt. Ha tetszik... Akárki belesett volna ebbe a hibába... Túlságosan szép és vonzó csapdát állítottak az amerikaiak.
- Hogy lehettem ekkora marha? Az igazi árja szellem nem inog meg ilyen... ilyen... sárga paráznaság előtt! De ezeknek beszélhet az ember... Az a rohadt Röhm is... mocskos buzeráns. De nem végeztethetem ki az egész Pártot! Bár... Sztálinnak igaza van. Nincs itt helye a szentimentalizmusnak.
- Führer... Higgye el meg fogjuk oldani a problémát. Embereink nem is hinné milyen közel vannak a megoldáshoz. Nyugtassa meg a tudat, hogy immár a kezünkben van a megoldás kulcsa. A problémát megoldottuk. A Macskát is visszaszereztük... Kezdheti Riebentropp az újabb tárgyalásokat az Oroszokkal, s elkezdhetjük építeni a fegyvert.
- A tervek?? A tervek Joseph! Hol a pokolban vannak a tervek???
- Nos... Valóban a tervek lényeges elemei hiányoznak. De hála a magyaroknak, a mechanikia rész 90%-ban kivitelezhető. A hordozó-szerkezet mindenféleképpen.
- Joseph. Ez minden idők legdrágább vállalozása. Még én sem kezdek bele, kénytleen vagyok a bolsevikokkal közösködni.
- Nem beszélve a Vöröslő Rubinról...
- Ez is jellemző... Egy bankrabló vezeti Oroszországot. Tipikus példája a szláv faj teljes életképtelenségének és elfajzottságának. Minden rassz azt kapja amit megérdemel... - a bölcsészdoktor elgondolkodott a szobafestő szavain.
- Mindnesetre ez a rohadt szarkavaró kommunista... Ez a Boundoise... ez gyanús nekem... Boundoise Boundoise... Nem zsidó ez véletelenül?
- Ugyan Führerem... A franciák mind azok... - nevetett fel Göbbels
- Ez is igaz... - kacagott fel Hitler, s a háta mögötti polcra tette a Gyémánt Macskát, hogy közelebbről lássa a magyar fejlesztőcsoport Sonnenwaffe-hordozószerkezetének tervrajzait.
- Ügyesek ezek a magyar mérnökök... Nem hiába.... Joseph... Egy pillanatra...!
- Igen Führerem?
- Ki ez a Kantor?

Létezik-e megoldás?

Mindkét André közel állt szívéhez, még ha egy kicsit máshogy is. És most mindketten ott voltak a szobában. Towanda persze egy csöppet zavarban volt, hogy így rájuk nyitott a vikomt, de azért egy kicsit örült is, megnyugodott, hogy élve látja.

Kibontakozott Laurentier öleléséből, elnézést kért, és visszavonult a fürdőbe, egy kicsit rendbe szedni magát. Amikor visszatért, a két férfi már komor beszélgetésbe merült. Szörnyű dolog volt az, amit Bundoise kért Laurentiertől... A forradalmárleány újra szembesült vele, hogy a világ még mindig nem az utópisztikus édenkert, amiért ő harcolt, oly eredménytelenül, de töretlen lelkesedéssel. Nem volt képes feladni a reményt, hogy a dolgokat békésen is el lehet rendezni, de ez most már számára is egyre valószerűtlenebbnek tűnt.

Megijedt. Korábban azt gondolta, átlátja a helyzetet, de hirtelen minden szál összekuszálódott. Nincsenek meg sem a gyémántok, sem a terv, minden és mindenki veszélyben van, akit szeret. Szörnyű dolgok vannak készülőben, a háborút már nem lehet megállítani, de talán az eljövendő pusztítás mértéke csökkenthető. Legalábbis a Vikomt ezt mondta. Még ha látszólag oly nagy árat is kell fizetni érte...

El kell pusztítani a napfegyver terveit, ez nem kétséges. Ebben ő is közreműködhet, de ebben a pillanatban teljesen tanácstalan volt. Túlzottan felkavarták a közelmúlt eseményei. Hová rohant el oly sietve Bundoise? És André utána... Inkább csak sejtette, mint tudta, pontosan mire is készülnek. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit egy pár pillanattal azelőtt hallott. Hol lehetnek a tervrajzok? Hol van Bonyenko? Mit kéne most tennie? Sikerülhetnek-e egyátalán a Vikomt tervei?


Az aggódalom összeszorította a szívét. Nem bírt tovább a szobában maradni, elindult, muszáj volt járnia egyet. A hallban összetalálkozott Carmennel, aki ma is nagyon kedélyes hangulatban volt. Együtt kikocsikáztak a folyópart egy elhagyatottabb részére, és átadták magukat a napfürdőzés örömeinek. Élvezték, hogy Indiában teljesen más a február. Towanda nem igazán ismerte Carment, nem sejtette, vajon ő is benne van-e ebben az egészben, és ha igen, melyik oldalon, de már nem is érdekelte. Lehet, hogy balgaság volt idejönni, de bízott a gondviselésben, a sorsban. Mindig is az ösztöneire, megérzéseire hallgatott, és most valami azt súgta, itt a cigánylány mellett még megoldásra találhat. Elkezdtek a sorsról, a jövőről beszélgetni, végül odanyújtotta tenyerét Carmennek, aki hosszasan vizsgálta azt, és gondolataiba mélyedt...

Katasztrófa

Készen áll a terv.

Ha az ember egész életében az Ügyért harcolt, a végén rájön, hogy az Ügy nem létezik. Nincsen. Néma. Bármit is teszel az Ügyért, az Ügy sosem válaszol sosem reagál. S rájössz, hogy a harcod, amit vívsz, egyedül vívod. Olyan egyszerűnek tűnt minden. Szép új világ, ahol nincs gazdag és szegény, kiváltságos és halvaszületett... Ha van ügy, hát ezért megérte összeveszni egy családdal, s csapot papot hátrahagyva elmenni messzi vidékekre. Ha van Ügy nemesebb annál, semhogy harcolni Hitler ellen, hát mutasson valaki! De sajnos az Ügy néma. Az Ügy nem létezik. Az a szempár, amelyik esdett a halálért viszont nagyon is létezett. Minden este. Minden reggel, a nap minden órájában létezett. Isten? Nem. A Vikomt nem tudta még feltenni ezt a kérdést magának. Félt attól, hogyha felteszi, a választ már nem tudná elviselni. Annyi vér, annyi szenvedés, annyi düh... Ha van Isten, neki biztos nem bocsát meg, s ha nincs, akkor ami várja a Végtelen Űr, az Örök Magány, a Sötétség. Csak azt érezte, bárhogy is van ez, egyedül van. És meg kell tennie azt, amit meg kell tennie függetlenül attól, hogy ezzel elnyeri e valamifajta felső létező, Isten vagy bármi elismerését. Azt tudta, hogy a Néma Ügy számára ez teljesen lényegtelen, s bármit is tesz r senki sem fog emlékezni ezek után. Egyedül volt. Még akkoris, hogyha itt voltak a barátok... Ez a harc csak az övé, ez az út csak az övé. S EZ a harc lesz valóban a végső... "Por favor..." viszhangzott füleiben. Eljött az ő ideje.