Esettanulmány

">

A kihívó

Moszkva - Davos - Chicago

Üzenet szövege

http://tan07.web.psi.ch/images/davos.jpg

Drága Szása!

Látod, milyen ostoba vagyok? levelet írok Neked, pedig még a címedet sem tudom. Olyan jó volna legalább azt tudni, melyik égtáj felé forduljak, amikor lehunyom a szemem és Rád gondolok. Davos, Svájc... annyira szépek voltak azok a napok! akkor én tényleg tiszta szívből lengettem a lelátón a zászlót! Nem érdekel, hogy leponztozott az a hülye finn bíró. Az a kűr... az a 4 perc... és hozzá Rimszkij-Korszakov! Akkoriban azt hittem, álmodom! Emlékszel, amikor kilógtunk a szállodából? Szánkóztunk, mint gyerekkorunkban! De itt nem hullámpala-bódék álltak a domboldalban... Még a levegő is más volt... Alpok... emlékszel, miközben a hóban kergettük egymást, azt játszottuk, hogy én vagyok Heidi, te pedig Peter... Európa! Nyugat! Pedig az csak a kezdet volt. Olyan kár, hogy nem lehetsz itt Te is. Hihetetlen, ami azóta történt velem. Képzeld, itt simán csak bemész a boltba és veszel egy farmert!!! Beülsz a bisztróba és kérsz egy kólát. Coca-colát, érted?! Elképesztő, mi mindent lehet kapni! A legtöbb dologra még szavunk sincs. Már egész jól beszélem az angolt. Ha Isten is úgy akarja, akkor... /hihetetlen! látod itt nyugodt szívvel le merek írni ilyen klerikális szavakat!/ akkor jövőre kezdem a második évem itt, az egyetemen. Még jó, hogy a matematika -csakúgy, mint a zene- egyetemesebb, mint bármely beszélt nyelv. Egyedül anya hiányzik kicsit, ő ki sem mozdul Los Angelesből, na igen "Little Moscow", de legalább van társasága. Meg persze jól is keres, mióta egy jégrevünél koreográfus. Nem tudom, mennyire hiányzik neki a régi életünk, erről sosem beszél. Be is fejezem, megjött a szobatársam. Tudom, neki úgysem mond semmit ez az ív tele cirill betűkkel, mégis valahogy félek más előtt írni, butaság, tudom.

Ölel,
Natasa

14.05.1969, Chicago, Illinois, USA

Továbbállunk, mert kell

Hmm, hogy milyen pasi mellett ébredtem ma reggel! Ejha. A helyi drogbáró jobbkeze. Nem elég hogy ilyen szívdöglesztő forma a srác, hát még ami a kanapéba van rejtve, az mennyire kivánatos. Minden, mi szem-szájnak kellemes, igazi kis pszichedelikus éléstár.

Meg kell valljam, hezitáltam egy kicsit, nem emlékeztem túl sokra az előző éjszakából, de a szobában szerteszét dobált ruhák mutatták az utat, merre tereljem a gondolataim. Node nem erről gondolkodtam igazán, hanem oly következtetéseket fogalmaztam meg magamnak, hogy ha ez az úriember magáévá tett, akkor valamiféleképpen én is úgymond jogosult vagyok magamévá tenni az ő lsd és hasis készleteit, alkalmasint kérdezés nélkül.

Nem voltam biztos a konkluzióm helyességében, de nem volt időm moralizáló töprengésekre. Különben is, amint lehet - és a helyzet jelenlegi állása szerint minél hamarabb - elindulunk a nyugati part felé, egészen nagyon messze innen. Így hát egyrészt ugye fel is kell tankolni, hosszú-hosszú fáradalmas utazás ez, másrészt meg sok száz mérföldre leszünk, a távolság megvéd, így gondoltam...

Mélyen aludt végig, amíg a cucc nagyrészét a táskámba tömködtem. Amilyen idióta szentimentális vagyok, nem mehettem el búcsúzás nélkül.. Egyre több emlékfoszlány tűnt fel az agyamban, nem is volt olyan rossz az előző éjszaka. Bementem a fürdőszobába, és a rúzsommal egy rövid üzenetet firkantottam a tükörre.

"Pá, kedves. Köszönet mindenért."

Csendben behúztam magam mögött az ajtót, és az ablakon át, a tűzlépcsőn távoztam. A buszt hamar megtaláltam, még mindig ugyanabban a parkban állt, és szerencsére a srácok is ott dekkoltak. Pontosabban szundítottak ők is, mint a kincseket rejtő éji szerető. Nem keltettem fel őket, bevágtam magam a volán mögé és a gázra tapostam. Megnéztem a térképen, melyik a következő nagyváros.

Springfield. Talán ott megtudok valamit erről a Grand Prix dologról. Node ha nem, segond, most van bőven mivel vigasztalódni.

:) Rajtra készen!

Valami jó

http://

Már két napja úton vagyok. Dübörög alattam a Harley. Egy színesre festett Volkswagen kisbusz mellett megyek el. Nevetés és fűszag áramlik ki belőle. Valami furcsát érzek... Megállok egy pillanatra. Egy borzas hajú lány lép elém és fűvel kínál. Elfogadom. Nem szól semmit csak néz, pupillái tágak. Visszaülök a motorra, és továbbrobogok.
Szeretem a tavaszt.

"Madass" Sullivan színre lép

Hőség van. Már megint. Amikor hőség van, a bűnözők is mintha aktívabbak lennének. Mindenki vietnámról beszél, de San Franciso utcáin mindennap bevetés van, nincs visszavonulás, nincs kantin, nincsenek saigoni kurvák. Képmutatás... Miközben milliók tolonganak az utcán transzparensekkel békét követelve, a San Franciscoi gyilkossági csoport három hónapja nem alszik.

Az egész 1967 májusában kezdődött. Kora nyár volt, az emberek piknikeztek, köszöntötték az új tavaszt. Így tett Stacy és George Miller is, Santa Barbarai lakosok. Gerorge köztiszteletnek örvendő cserkészvezető volt, felesége Stacy óvónő. Egy év házasodtak össze, az évfordulójukat készültek ünnepelni. A szomszédok elmondása szerint körülbelül este hat óra táján jelent meg egy mélyzöld furgon a ház előtt. Két óra hosszát vesztegelt a ház előtt, amikoris nyolc tájékában a szembeszomszéd, Roger Kreutz épp kutyáját, Rovert sétáltatta, mikor egy fekete dzsekit és kapucnit viselő alakot látott közeledni a Miller ház felé. Ráköszönt, de az illető nem válaszolt neki, rögtön Millerék ajtójához sietett és becsöngetett. Hajnali három körül Kreutzékat Rover hangos és ideges ugatása ébresztette, Roger kiment, hogy megnézze mi történt. Rover kaparta az ajtót, és amikor kinyitotta, rögvest Millerék házához rohant és nyüszítve kaparni kezdte a beáratot. Az ajtó kinyílt, s Rover a ház előtt csaholt. A rendőrséget hajnali három óra húsz perkor riasztotta Roger Kreutz. Mikor a SFPD 345-ös járőrje kiért Roger Kreutz sokkos állapotban volt. Frank Delano örmester a házba lépett, és a szeme elé táruló látványtól maga is megrettent. Stacy és George megcsonkított teteme a szoba közepén feküdt, a házat mindenütt vér és dulakodás nyomai terítették be. Stacy Miller hálószobájában a tükrön egy családi fotót találtak. A rendőrság később azonosította Paul és Rosa Fernandez-t, akiknek hasonlómód megcsonkított tetemét a Vallejo-i rendőrség fedezte fel két hónappal később. A falra vérrel a következő szó volt írva mind két helyen: Deadrunner. Mindenki tudta amit nem akartak tudni. Újabb sorozatgyilkos bukkant fel a környéken.

Az elmúlt két évben nyolc gyilkosságot követett el a Deadrunner. Több gyanusítottat is elfogott a rendőrség, de mindet el kellett bocsátani bizonyítékok híján. Az ügyet a SFPD egyik legjobb nyomozója, Sean "Madass" Sullivan vezette. Sullivan a szűszavú ír zsaru nem válogatott az eszközökben. De míg a gyilkossági csoport egyik fele a Zodiac tetteit akarta felderíteni eljes gősszel, Madass alatt csak pár ember dolgozott. Sötétben tapogatóztak. Gondoltak arra is, hogy a két gyilkos ugynaz, s csak a rendőrság megtévesztésére dolgozott ki két "ént", hogy megossza erőiket. Mindenesetre Madass nem így vélte. Ő tudta, hogy a Deadrunner egyre inkább személyesen vele játszik, s élvezi, hogy annak ellenére, hogy a következő áldozat fényképét mindig az előző helyen hagyja, a rendőrség tehetelten. Egyre gyakrabban és egyre szemtelenebbül gyilkolt. Sullivan érezte, hogy egyre szorul a hurok a Deadrunner nyaka körül. Egyik alkalommal egy véletlen folytán sikerült megelőzni a gyilkost, s kideryteni ki lesz a következő célpont. Ez három hónapja volt. A házat zár alá vették, és 24 órás megfigyelés alatt tartották az egész környéket. A fekte furgon este hatkor be is gördült a ház elé. Ekkor viszont a zöldfülű Jack Bauer, az a dilettáns, aki még csak most jött ki az akadémiáról nem bírt megmaradni a seggén, és elkezdett a furgon felé rohanni. A gyilkos a gázra taposott, áthajtott rajta, és a rendőrségi zárat áttörve elmenekült. Azóta mindenki gúnyt űz Sullivanből, aki csak nyeli a sértéseket. Három hónapja... Egy éjszakát sem alszik. Vár.

Hőség van. A rádió szerint évszázados melegrekord dőlt meg: még sosem volt ilyen meleg ebben az évszakban. Mintha csak augusztus lenne... Madass Sullivan már sokadik kávéját itta meg, s próbálta összerakni a kirakósjátékot: ki a Deadrunner? Azt tudta, hogy a pasas az autók megszállotja. Több jel is mutatott erre. Valószinűleg autóversenyző lehetett korábban. Másfél éve a fényképek mellé "Sullivan hadnagynak" címzett kis leveleket is hagy, melyben őrült vallomásokat olvashatók arról, hogy "a vér szaga olyan mint a forró motoré, a gyilkolás olyan öröm, mint amikor lehúzott ablak mellett az ember arcába csap a menetszél. Elkapott a sebesség bódulata, és már senki sem tud megállítani..." Szörnyű levelek voltak. Most is épp egy ilyen levelet bámult, amikor egyszercsak feldörrent egy ismerős hang:
-Sullivan! Azonnal jöjjön az irodámba! - Harris kapitány volt az.
-Ezt olvassa el. Bökött az asztalán heverő mappára a parancsnok. Sullivan egy hanyag mozdulattal utánanyúlt, és belelapozott. A fotók mintha ismerősek lettek volna. Kiterített megcsonkított hullák, vér mindenütt...
- Ismerős? - kérdezte Harris.
- Persze. Hol? Indulok...- szólt Sullivan szinte suttogva.
- Lassan a testtel Sullivan. Ezt az aktát a chicagoiak küldték utánunk. A pasas két héttel ezelőtt csapott le Chicagoban. Ezt a levelet viszont magának címezte, így találtak meg minket.

"Sullivan! Most végre minden álmom valóra válik! Elértem azt amit csak az Istenek. Már nem vagyok ember, én vagyok a száguldás istene. Legyőzhetetlen vagyok, és nem tudsz megállítani. Ne félj Sully Boy... Csak pár napra ruccantam ki Chicagoba, de már jövök is vissza hozzád. Csak egy pár hát és itt vagyok, s hidd el hozok neked vásárfiát az útról!"

- Mi ez a zagyvaság?? - kérdezte magától hangosan Sullivan? Mi az hogy "valóra válnak az álmaim, csak néhány hét..."
- Hallott a Grand Prixről? - kérdezte Harris kapitány.
- Miféle Grand Prixről?? - kérdezett vissza Madass
- Hát erről. S egy papírt nyomott a kezébe. "Grand Prix 1969 - The Summer os Love"
- Csodás... Most mit tegyek?
- A repülője délután négykor megy holnap Chicagoba. Most menjen haza pakolni. A mezőny pár napon belül útnak indul. Ott lesz a maga embere is.

Szerelem, kábulat, rock&roll

Napok óta itt veszteglünk. Nem mondom, jó kis hely ez a Chicago, de azért szeretném már végre érezni az alattunk dübörgő mérföldeket. Los Angeles, a keleti part... Feletébb hívogató. De még nem bukkantunk a rajtpont nyomára. Hát nem is nagyon kerestük, leginkább édes semmittevés, és egyéb kellemetes elfoglaltságok töltik ki napjainkat. Meglehetősen idilli hely ez a squat itt, majdnem a város közepén.

Rengeteg errefelé a magunkfajta suhanc hippiforma, tegnap valami jóféle felvonulás is volt. Nem nagyon emlékszem, mi volt a pontos ok, de hát számít is ez? A fő, hogy amennyire csak lehetséges kiélvezzük ezt a rövid életet. Szabad szerelem, kábulat, rock&roll és persze világbéke. Hurrá! Ezért mindig és bármikor érdemes tömegekben az utcára vonulni.

Első lépésként ma szereztem egy térképet, valami lepukkant bőrkabátos fószer adta, még a whiskys bádogflaskáját is megosztotta velem. Azt mondta, nagy kaland a 66-os út. Azt is említette, nem árt vigyázni, sok veszély leselkedhet egy magamfajta virágos kis napsugárleányra. Valami furcsa szikra villant akkor a szemében, és én jobbnak láttam visszamenni a srácokhoz...

A térképet azért megtartom. Aztán ha megtaláljuk a versenyzőket, ha nem, mindenképp elindulunk. Hamarosan.

A rajtvonalnál a Béke és a Szeretet!

Az utolsó bevetés

Még csak tíz óra volt amikor feltűnt az a nyurga suhanc a kapunál. New Orleansban tízkor már dögmeleg van, az öreg néger gitáros még nem ült ki játszani McGuillis benzinkútja mellé. A rádióban Aretha Franklin énekel a prédikátor fiáról. Ma igazán rendes voltam, csak egy sört ittam eddig, az a tetű Williams este hatra ígérte a nepáli haskát, ha megint átver teszek róla hogy meglátogassa a "szupersztárt" az Úr jobbján.

-Mr Raylee.. Itthon van, Mr Raylee?

Barátságosnak látszott a kölyök és valahogy ismerősnek is tűnt úgyhogy enyhítettem a Colt szorításán, ami nálam a békülékenység jele.

-Itt vagyok. Ki vagy és mit akarsz?

-Gustav Laurentier vagyok. A bácsikám André Laurentier küldött önhöz. A Louvre-ban voltam és találtam valamit amit nem is értek, asszem fontos, de tudja a bácsikám a haverjaival valamikor...

-A lényeget öcsi!

-Tessék a levél, önnek küldi...

A jó öreg Laurentier. Hát persze. Az öreg zupás, kiképzőnk volt Langley-ben, szerettük a csendes kemény franciát, körülvette sok legenda.

Kedves Dave!

Unokaöcsém érdekes dolgokat talált a Louvre-ban. Azt hittem a rémálomnak már harminc éve vége. De nem. A napfegyver újra előkerült. Most hogy a kommunisták szerzik-e meg, vagy a te militarista kormányod, egyre megy.

David. Nagyon sok ember halt meg harminc éve azért hogy ez a fegyver soha ne épüljön meg. A legjobb barátom is...

Te még fiatal vagy. És katonaként is utálod a háborút. Lesz egy grand prix, indulj el... tégy valamit... Gustav unokaöcsém majd tájékoztat...

Megint egy rally. A történelem megismétli önmagát.

Köszönettel

André Laurentier

Sokáig néztem magam elé. Csak tizennyolc voltam amikor koreába küldtek a tengerészgyalogosokkal. Most harmincnégy vagyok és csak egy évvel ezelőtt jöttem haza vietnam poklából ahol a kurvapecér vietkongok srapnellel lőtték szét a seggem. Jó hogy még egyben vagyok, de a pia és a fű ellenére sem álmodok szépeket. Az üvöltések és a tüzérség hangja... az UH-1 Huey-k rotorjainak ütemes puffogása...

-Elnézést Uram, megtudhatnám kicsoda ön? A bácsikám nem mondott semmit, azt hogy majd meglátom...

Felálltam a kerti székből, bakancsom döngve verte fel a port a korhadt padlóról. A bőrdzsekimért nyúltam és a fridzsiderből sört vettem ki. Egyet a srácnak dobtam. Szisszenve nyílt a doboz, nyeltem a hűs sört, gondolkodtam.

-David Jacob Raylee leszerelt főtőrzsőrmester, amerikai tengerészgyalogság. Ismertem az öreg franciát. Mesélj, mi a pokol az a napfegyver?

A fiú mesélni kezdett valami átkozott másodikvilágháborús sztorit, hangjának dünnyögése alatt merengtem.

Egy kicseszett éve rohadok itt, felejteni próbálok és nem csinálok semmit. A Harley-m jóállapotban van, ki kéne ruccanni. Route 66.

Rendben van öreg francia. Elindulok.

http//www.youtube.com/watch?v=g_9Alh4pbLg

Brunó, a minibusz változatosságra vágyik

Hmmm, már úgy vágyom egy kis kalandra, némi kihívásra, egy nagy utazásra.

Szegény Brunó, a jó öreg, már oly rég járt az országúton. Kell még raknunk pár ezer mérföldet kedvenc minibuszunkba, mielőtt végleg megpihen a kommuna squatjának kertjében.

Akkor majd ültetünk bele sok sok muskátlit, benne hagyjuk a színes párnákat, és kedvenc tudatmódosítóinktól ellazulva elmélkedünk, és emlékezünk.

Ám ennek az ideje még nem jött el, most irány a következő Grand Prix rajtjának helyszíne...

COMING SOON! COMING SOON! COMING SOON!

1966, Genf

- André bácsi! André bácsi! Hogy vagy? Fú... régen nem látogattalak már meg, tudom de manapság... Az élet Párizsban teljesen felbolydult. A srácokkal megfogadtuk, hogy nem hagyjuk, hogy Az Arc bezabáljon minket! El foigjuk foglalni az egyetemet, most megalapítottuk az első kört, és már mindenütt van... Nizzában, Toulouse-ban... Nagy dolgok készülnek André bácsi... Szóval bocs, hogy nem jöttem tavasszal...
-Semmi gond, semmi gond - mondta a kis öreg, miközben feltette a napszemüvegét tóparti villája teraszán.
-Towanda néni hogy van? - kérdezte Jean-Luc nagybátyjától.
-Remekül fiam, remekül... Bár kicsit gyengélkedik... Zsörtölődik, hogy már nem megy neki olyan jól a vizisízés mint régen... mondogatom, hogy azok az évek elmúltak, de ismered Towanda nénit...
-Jaj persze... Sosem fog már megváltozni....
-Hát igen... mi is voltunk fiatalok.... - Laurentier elmerengett... Eszébe jutott Szingapúr, és azok a hihetetlen események amiket átélt akkor.
-Fiam... hallottál Szingapúrról? - kérdezte merengve.
-André bácsi. Vagy ezerszer mesélted, ha nem tízezerszer. Komolyan. Tudom, Bonyenkó, a vikomt a kulcs, a titok, amit nem mondhatsz el senkinek a biztonságokm érdekében... tudom persze.
- Van valami....
- Mi André bácsi?
- Találtak egy levelet... Harmonc éven át kallódott... A barártom írta még a halála előtt. Egy dolgot szeretnék rádbízni. Te most úgyis Párizsban tanulsz. Utánanéznél nekem valaminek? Állítólag a Louvre egyiptomi gyűjteményében van egy pergamen.... Igazán utána nézhetnél... Nagyon érdekelne...

Itt találkozunk:

...de nem itt fejezzük be!

inplanted object - unidentified

Flashback 2

Drusha nyugtalanul ült az elhagyatott gyárépület irodájában, ahol a kozákok berendezték ideiglenes szállásukat. Szeme aa dühtől forrott, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Embereit a városba küldte, hogy nézzenek körül, s idegesn várta jelentkezésüket. A hívás nem váratott sokáig. A szingapúri börtön közelében sikerült megpillantani a hetek óta bújdokló Bonyenkót. Drusha érezte, hogy eljött az ideje. Kisvártatva két kozák tiszt a gyárépületbe cipelte az eszméletlenre vert Bonyenkót, s egy hanyag mozdulattal egy székre vetette. Gyakorlott mozdulattal kötözték meg. Drusha egy vödör vízzel eszméletéhez térítette Vladimirt, de azonnal egy pofonnal köszöntötte.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.

Néhány nappal korábban: Flashback 1.

Sikerült megszökni.... Futott át a Vikomt agyán, s az utóbbi napok eseményei erősen átírták benne a forgatókönyvet. Fogvatartói beszélgetéséből értesült, hogy Hitler kisebb expedícós hadsereget küldött, hogy a Gyémánt Macska fegyver hiányzó alkatrészeit összegyűjtse. Úgy tűnik még a háborúba is képes belekezdeni, csakhogy megkaparincsa a fegyvert... Őrület. A Vikomt látta, hogy semmi lehetőség nem maradt. Kántorhoz fordult:
- Nálad vannak a tervrajzok?
- Valami van nálam, ami nekik nagyon kell.... - válaszolta sejtelmesen Kántor.
-Rendben. Mondta a Vikomt. Sikerült eloldoznom magam... Amikor jönnek az ebéddel, én lecsapom a fegyört, majd a másik kettőt is leszedjük. A táskád a kihallgatószoba sarkában van... Ezek a bolondok el se tették az útból. Megragadod, és egy órán belül találkozunk a Hotel Rafflesben. Nincs sok időnk, a Harmadik Ejtőernyős SS Hadosztály holnapra megérkezik, és akkor már nem tudunk cselekedni. Minden perc számít.

Kántor bólintott, s egy órán belül már egymás mellett szaladt szótlanul a két ismeretlen barát. A szállodába érve a Vikomt megragadta Kántor kezében a táskát, s kitépte kezéből "Bízz bennem!" mondta, és a telefonfülkébe sietett, miközben Kántor - elkerülendő a kíváncsi szemeket a kikötő felé vette lépteit.

A Hotel Raffles feljegyzései szerint aznap André de Silagie két telefonhívást bonyolított le. Az egyik a Szingapúri Brit Helytartótanácsra ment, helyi hívás volt, a másik a Geneva Bank szingapúri megbízottja Monseiur Bassé irodájába ment. A két telefonhívást követően a Vikomt a szobájába ment, átöltözött, s kezében egy fekete bőrtáskával a szálloda előtt Vladimir Bonyenkó kocsijába szállt, hogy a Gyarmati Haderő kíséretében a Helytartótanács védelmét élvezze. Mozgását Herr Fritzer SS ejtőernyős jelentette Berlinnek, s ezek után az Első Expedíciós SS Ejtőernyősosztag elhagyta a japán Sakyachi cirkáló fedélzetét, hogy az éj közepén titkos akcióját megkezdhesse Szingapúrban.

A helytartótanácsba érve André de Silagie fogadta Monseiur Bassé-t, majd a tárgyalóhelyiségből kilépve, Oliver, mint tanú jelenlétében egy kulcsot nyomott Szvetlana és Bonyenkó kezébe. Ezután Oliver, Bonyenko, és a Vikomt Kántor felkutatására indultak, akinek nyomaveszett újfent a szingapúri forgatagban.

De vajon mi történt abban a szobában, az alatt a 10 perc alatt, amíg a Vikomt és Monseiur Bassé, a Geneva bank megbízottja egy helyiségben tartózkodtak?
(folyt.köv)

Az utolsó szó

Epilógus

A csapatszállító a cirkáló mellé siklott, a katonák átsegítettek minket a romboló fedélzetére, ahol Towanda tisztítgatni kezdte a sebemet, de látszott rajta hogy lesújtja a Vicomte halála. Ahogy mindannyiunkat. Egy idő után a korlát mellé állt sírdogálni. A hajóorvos kezelésbe vett minket, amikor Drusha mellett megjelent Szvetlana. Átölelte bátyját, arcán mosoly és nyugalom. Meglepődve épp kérdések hadával bombáztam volna amikor az egyik ágyútorony mögül előlépett egy elegáns úr.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.

Nem nagyon tudtam mit mondani.

Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.

A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.

Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.

Lassan felszállt a köd.

Vágyak

Nincsenek gyémántok, nincsenek tervek. Mély vizek vannak, kőkoloncok, és lassan kibírhatatlan fáradtság.
Szomjazom.
Pezsgőt, s finom borokat akarok, könnyű suhanású nőket, mámort és leginkább az álmot újra, úgy, mint rég.

Még gondolataiamat sem tudom összeszedni. Minden pörög, zajlik, a vicomte pedig olyan történetet mesélt el, hogy attól égnek állt a hátamon a szőr.
Hans valami hihetetlen titkok valóra váltójaként szerepelt sokak tervében, míg Szolnok mellett a három fekete Opellel érkező látogatóink pontot nem tettek rövid életére. Szörnyű egy ügy volt, ma is hallom a golyók kopogását szerte a Blitzen, miközben a kukoricások közti földúton barátom a platóról próbálta viszonozni a tüzet. Hiába volt azonban az MG-34 gyorsasága, mikor a végre elérkező csendben lefordultam a bekötőútra és megálltam, Hans már halott volt. Ki akartam futni a világból, szüleimet féltve, haza sem szagolva hajtottam keresztül a Közel-Keleten, míg újra ezekkel a társakkal találkoztam.
És most annyi esemény után, véres, sajgó lábbal fekszem, és... nincs időm semmire gondolni, mert csak húznak, rángatnak valahová, fejemben összekuszálódott minden.
Ó, békés ájulat!

Búcsúlevél

Drága André és Towanda!

A szobámban ülök, s tudom hogy talán csak órák választanak el az összecsapástól. Kántorral, ezzel a titokzatos magyarral együtt estünk a németek fogságába. Már mindannyiunkat ismertek, s csak a jószerencsének köszönhetjük, hogy túléltük. Ervinnek nem sikerült, de ezt már valószinűleg tudod.

Most a beszélgetésünk jár a fejemben, gondolom emlékszel mit kértem tőled akkor. Hamarosan eljön az idő, s mikor ezt a levelet olvasod, már túlleszünk mindenen. Kántortól sokmindent megtudtam, s Carmennek és Olival is elrendeztünk mindent úgy, hogy a Napfegyver sose épülhessen meg. Ugyanakkor talán egy másik időben, egy másik korban amikor az emberiség érett lesz, az a tudás, melyet felfedeztünk az emberek megmentését fogja szolgálni. Sosem tudhatjuk... Ezért rendeztem úgy a dolgokat, hogy a Titkot úgy őrizhessétek meg, hogy ne legyen az életetek többé veszélyben.

Még gyerekkoromból emlékszem apám idézte mindig a Bibliát. Vallásos, szigorú ember volt, 17 évesen fel is pakoltam s nekivágtam a világnakm mert nem bírtam a légkört otthon. Tudod jól: csatangolások, barangolások, a Párt... Kalandok, mindig kerestem a bajt, s a bajjal együtt az igazságot. De apám szava most, a halál kapujában megint eszembe jutott... Érdekes nem? Hogy mikor tudod, hogy vége mindig arra gondolsz amit először hallottál. Apám mondta: nincs bologabb annál, ai életét adja a barátaiért. Nekem ti vagytok a barátaim, még akkoris hogyha alig találkoztunk, sosem ültünk verandán és ittunk koktélokat, mégha soha nem is láttuk együtt felnőni a gyermekienket. Nekem más sorsot szántak... Szánt valaki... Ha létezik... Vért, szenvedést, halált kellett látnom, s úgy kell majd végezzem, ahogy sokan tették a kezem által. Ki kardot ragad tényleg kard által veszne el? Nem tudom. Így készülve a Nagy Utazásra megnyugtató a tudat, hogy talán valaki Odaát kezetráz veled.

Navalmoral... Sosem felejtem el azt az arcot, ahogy kérlelt, s most így kérlellek éni s téged. Egy utolsó lövést. Ha számít valamit a végakaratom: mindent azért teszek, hogy nektek Towandával sikerülhessen ami nekem sosem sikerült. A boldogság, az az egyszerű boldogság, ahogy egy nyári estén ülsz és nem gondolsz semmire, csak hallgatod a tücskök ciripelését. Sajnos most nehéz évek jönnek: a fegyverek fognak ropogni, sokan meg fognak halni. De ti maradjatok ki ebből. Menjetek Svájcba, ott biztonságban lesztek. Nem kell forradalom, nem kellenek eszmék, élni kell. Éljetek, ne harcoljatok.

Szeretlek benneteket. Legyetek boldogok...

Boundoise

U.I: a gyémántoka sorsáról kérdezzétek Kántort! Mindent elrendeztünk. Benne megbízhattok.

Gyász és nyugodalom

Hirtelen, és nagyon gyorsan fordult át az idill rémálomba. Egy csodálatos éjszaka után, egy napfényes reggelen elindultam a piacra egzotikus csemegék után nézni. Hirtelen lövéseket hallottam, és teljesen megdermedtem, annyira váratlanul ért. Jeges rémület futott át rajtam, és nem bírtam mozdulni. Csak arra eszméltem föl, hogy André előbukkan a semmiből, és magával ránt.

Onnantól fogva pörögtek az események. Németek, oroszok, angolok, mennyi ellenség, micsoda tűzharc. Rég nem volt részem ilyesmiben, de a régi emlékek nem tűntek el nyomtalan. Fegyvert ragadtam én is, és zsibbadtan, ösztönösen cselekedtem, és inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy André ott van mellettem. Azt hiszem, csak ez az érzés segített, hogy kitartsak.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, minden elveszett. Andrét csúnyán eltalálták, és úgy tűnt, közel a vég, amikor ez a titokzatos orosz, Szvetlana bátyja megmentett minket. Még mindig nem értem, miért tette, de nem volt idő kérdésekre, nem volt más kiút...

Most már itt ülünk szótlanul egy hajó fedélzetén, csendben tisztogatom kedvesem sebeit, és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Bundoise nincs többé... Meghalt, mert meg kellett halnia... De tényleg így kellett ennek lennie? Valóban csak így lelhette meg a hőn áhított nyugalmát? Ezek olyan kérdések, amelyekre sohasem találhatom meg a választ.

Odajött hozzánk a hajóorvos, és átvette a sebkötözés feladatát. Én csönben a korláthoz sétáltam, és könnyes szemmel néztem a távolodó partot, amelyen már nem is volt kivehető a hajdani kedélyes, hősies jóbarát holtteste. Alig pár órája tűztem egy virágot a hajamba, most kivettem, és szentimentálisan a vízbe dobtam Bundoise emlékére, és végre teljesen átadhattam magamat a könnyeimnek, és csak zokogtam egyre..

Az utolsó szó előtt 3a/3

Nem volt időnk hogy reagáljunk. Nem éreztem még ilyet de most azt gondoltam, mindennek vége. Ahogy egykori parancsnokom puskájának csövébe nézetem, megnyugodtam. Megtettem mindent amit emberileg lehetséges.
-Sajnálom Laurentier, de maga is zsoldos volt, tudja hogy pénzért…
Nem folytathatta. Egy dörrenés és a százados mellkasa felrobbant. Az összecsukló test mögött egy másik puskás alak magasodott: Drusha.
Tudtam semmivel nem jobb az ő fegyveréből kapni a golyót azonban az orosz felém lépett és kezet nyújtva felsegített.
-Ahogy nézem elég kemény a feje. Jöjjenek, mindannyian, a C-dokk felé. Gyerünk, mozogjanak!
Megkérdeztem volna tőle hogy miért segít nekünk, és egyáltalán mit is keres itt de az események magukkal sodortak.
A német század teljesen körbevette a régi kikötőt. Teljes tűz alá vonta a rakodókat. Már géppuskák kelepelése és a Panzer II-esek ágyúinak mély ugatása is beleszólt a géppisztolyok egyhangú zajába.
Innen nincs kiút. Drusha konokul a leghátsó dokk felé húzott minket ahol semmi nem volt csak a tenger ködbe vesző vize. Barátaim egyre fogyó lőszerrel válaszoltak az iszonyatos túlerőnek. A vicomte szétvetett lábbal fedezék nélkül állt és folyamatosan tüzelt a két tomsonnal. De a németek nem lőtték le. Mi őrülten menekültünk a mocskos C-dokk felé a zúgó golyók közt, a Vicomt tüzének fedezékében, de egyszerre csak elhallgatott Bundoise két fegyvere. Kifogyott a lőszere s két katona azonnal odarohant hozzá s puskatussal hatalmas csapást mértek a fejére. Drusha valamit kiabált hogy még egy kicsit tartsunk ki, de én csak a barátomat néztem. Nem véletlenül hagyták életben. Két karjánál fogva durván felrántották, de a Vicomte hatalmas termetével még így félájultan is eldobta a két katonát mint a rongyot. Térdre bukott és véres arccal a tekintetemet kereste. A távolból már futottak felé a katonák. Felkaptam a Mausert és lőni kezdtem a katonákat körülötte, bár sok értelme nem volt ahogy az egész helyzetnek sem. A Vicomt felemelte fejét és a távcső szálkeresztjében láttam hangtalanul mit mond:
-Por favor amigo!
Tekintetünk a lencsén keresztül egymásba fúródott. A homlokára céloztam és életemben előszőr lehunyt szemmel lőttem.
Amikor kinyitottam a szememet a barátom már összecsuklott. Abbahagytuk a tüzelést. Nem volt értelme. Oli vállában golyó, Kántor lábában repesz. Csak Towanda sértetlen. A Vicomte halott. Én öltem meg. Nem hallottam a zajt, csend ereszkedett rám. Láttam a közeledő katonákat, barátaim arcán a nihilt és a lemondást.
Egyszerre csak megremegett a föld, és hatalmas tűzgömbök borították be az előrenyomuló német osztagokat. Hajóágyú!
A ködből két könnyűcsapatszállító hajó bukkant fel, a parthoz álltak és katonák ugrálltak le róluk. A második brit tengerészgyalogos dandár egy százada. Jóval a köd mögül üvöltve szóltak egy cirkáló nagyöbű rombolóágyúi. Keményen visszaverték a németek rohamát. Egy kis csapat körülvett minket és folyamatosan tüzzel fedezve a csapatszállítókhoz vittek minket. A tengerészgyalogosok is visszaszálltak a hajókra és felbőgő motorral már siklottunk is ki a nyílt tenger felé.
Néztem a távolodó partot. Egy alak feküdt a rozsdás sárban, s ahogy távolodtunk lassan a köd borította be. Arcán valami ami tán sok éve nem volt már ott: nyugalom.

(epilógus következik)

Ötletgyűjtő a találkozóhoz

A megjegyzések rovatba várjuk az ötleteket a szerdai (márc. 27.) GP záró találkozóhoz.

Az utolsó szó előtt 2b/3

2
A régi kikötőnél nagy fékcsikorgással állítottam meg a rommá lőtt Mercedest. A tengerpartra, erre a vidékre oly jellemző köd borította be a tájat, sejtelmes kontúrok hajoltak felénk. Towanda rácáfolt törékeny nőies külsejére és előjött belőle a kőkemény forradalmár. A belvárosban zsákmányolt köntös zsebét tárakkal pakolta meg. Kezében a Colttal óvatosan mozgott, tekintetét a ködbe fúrta, látszott rajta hogy nem most van ilyen helyzetben. Imádtam.
A döglötthal és rozsdásvas szagú ködben eltöltött két óra várakozás után a város felől négy alak imbolygó sziluettje jelent meg. A Vicomték. Rohantak. Mögöttük baljós csönd honolt a magasba nyúló régi rakodódaruk alatt. Éreztem Towanda kezének szorítását. A csönben rohanó alakok látványa kísérteties volt. Mögöttük valami sokkal nagyobb, szélesebb mozdult a köd ölében. Sötét és baljós. Az egyik alak felkiáltott:
-Rohanjatok!
Nem tudtuk mi lehet az a széles mozgó tömeg, ami elől úgy menekülnek, így élesített, célratartott fegyverrel vártam meg barátaimat.
A széles mozgó valami kibontakozott a ködből. Egy század német katona lépésben, halálos csendben közeledet. Sisakjukon, rövid smeisser géppisztolyaikon megcsillant vízpára. Könnyű Panzer II-esek lánctalpának nyikorgása hallatszott, s valahol felcsattant egy vezényszó.
Egy félig a parton heverő, oldalára dőlt rozsdás hajó fedezékében voltunk. Kántor ellenőrizte pisztolyát. Oliver higgadtan cigarettára gyújtott.
A Vicomte szája sarkából egy caporal lógott. Szemében valami furcsa csillogott. Őrület. A jó öreg Vicomte barátom… Kivette a kezemből a tomsont, berakott egy új csigatárat, csőrehúzta majd megragadta a karom.
-André! Emlékszel a hotelszobában annak idején amikor rátok nyitottam Towandával… mit kértem tőled?
-Persze Bundoise, de most talán nem a legalkalmasabb…
-De igen, ezt nem nagyon úszhatjuk meg, fedezni fogom a visszavonulásotokat de nem eshetek fogságba…
-Ne beszélj így barátom…
-Én mindent tudok, én magam vagyok az információ, André, hadd törlesszek Navalmoralért! Ismersz, soha nem futottam el, mindig a sűrűjében voltam, sok mocskot láttam és elég volt… Nem kerülhetek a kezükbe…
-Uraim, mennünk kellene, szerintem azok az urak nem sörözni akarnak – Oli higgadt felvetésére mindenki a fegyveréért nyúlt. Tárat tettem a mauserbe és arra gondoltam, talán most utoljára harcolok együtt vele.
Elindultunk.
Egymástól jó három métert tartva, roncsokkal fedezve magunkat rohantunk a víz felé ahol nem várt semmi. Dörögtek a német fegyverek, a fémbe csapódó lövedékek magas pengése szabdalta a ködöt. Vicomte lemaradt, Olitól elvette a fegyverét, és mindkét kezében egy-egy Tomson géppisztollyal tüzelt. A torkolattűz megvilágította gyér szakállát, és a szemeiben csillogó elszánt őrületet. A többiek is derekasan harcoltak, és némán menekültek a semmi felé. Egyszerre csak valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Ösztönösen félrehúztam a fejem… Egy hatalmas ütés a halántékomon… A Mauser ismerős hangja…
Lionell százados egy kikötőbakon nyugtatta egyik bakancsát.
-Megállni!
Előttünk egy német század. Mögöttünk Lionell.
A lövés a homlokom bal oldalán ért, végigcsúszott a halántékcsontomon és a fülem mellett távozott. Nem ütötte át a koponyámat de hosszú és mély sebet ejtett.
-Rég láttam Laurentier…

(vége következik)

Szingapúr

Az utolsó szó előtt 2.a/3

1.
A régi reflexszel ugrottam ki az ágyból, a sarokból amúgy pőrén ahogy voltam kikaptam a mausert, csattanva toltam csőre a lőszert s a távcsőben kedvesem vörös fürtjeit kerestem. A lövés a kikötő felől jött, Towanda haja, s virágos ruhája azonban az óváros felé vezető kisutca kora reggeli gyér forgatagából tűnt fel. Az emberek felkapták a fejüket s az ismétlődő lövések felé néztek. A kikötő felől katonák, és fegyveres civilek rohantak kis panziónkhoz vezető utca felé, s üldöztek pár embert. Nem volt nehéz felismerni őket. A Vicomt menekült Oliver és a Kántor nevű magyar társaságában. Olinál volt fegyver, Kántor és a Vicomt azonban nem csak fegyvertelenek voltak de eléggé csapzottan, piszkosan szakadtan néztek ki. A gyér forgalomban, az emberek közt menekültek. A német és az orosz egyenruha mellett egyéb fegyveresek is voltak. A Vicomtékhoz legközelebb eső öt egyenruhásra nyitottam tüzet. Rögtön megállt a rohamuk, s a Vicomte éles szeme azonnal felfedezte, hogy fedezem őket.
Beleugrottam a nadrágomba, a tegnap Towandától kapott fehér gyolcsingembe, s a Légióscsizmába. A szekrényből kikaptam egy nagy viaszosvászon zsákot. Az összes fegyver, lőszer és tárak belefértek. Két thomson géppisztoly, négy Colt, rengeteg muníció.A lépcsőn lefelé egy thomsonba tárat tettem, jobb fegyver a szűk utcácskákben és az első emeleti ablakon kiugorva az embereket félrelökve Towandát kerestem. Aggódva megállt és a lövések felé tekintett. Istenem, drága rohanj, rohanj! Az emberek ijedten futkostak. Egy árkád mögé ugorva célzásra emeltem a géppisztolyt és a legelöl rohanó Olivernek kiáltottam:
-Erre Oli, erre!!!
A higgadt brit vette a lapot és a fal mellett felém kezdett kúszni. A lövések a fehér falakról nagy mészdarabokat, virágcseréptörmeléket szórtak a kisutcák piszkos köveire. Hosszú célzott sorozatokat adtam le, de hiába volt kiváló a találatok aránya sokáig itt nem maradhatunk. Oli kezébe nyomtam az egyik Tomsont és két coltot egy csomó tárral. Lassan a Vicomte és a magyar is megérkeztek.
-Szóródjunk szét!
-A teherkikötőnél találkozunk!
A Vicomt megragadta a karomat és a szemembe nézett. Arca nyúzott volt, és a szeme halálosan hideg
-André, Ervint megölték. És itt van Lionell százados…
Még folytatta de a két név hallatára az Orani reflexeim győztek: Mentsd ami menthető.
Otthagytam barátaimat és őrült vágtában a menekülő emberek közt Towanda felé futottam. A mellékutcákból is fegyveresek kezdtek szivárogni. Falkiszögellések fedezékében, árúszállító kiskocsikon átugorva rohantam nőm felé. Egy-egy rövid sorozattal fedezve magam. Nagy ugrással vetettem magam a meglepődött Towandára, átrepültünk egy korán nyitó zöldséges
asztalán. Mindenfelé lövedékek pusztítottak, szétfreccsenő faldarabok, felrobbanó gyümölcsök, haldokolva felbukó emberek közt húztam magam után kedvesemet. Egyszer csak az övemből kikapta az egyik negyvenötöst és a hátam mögé leadott két lövést. Egy szürke egyenruhás épp összeesett. Rohantunk tovább. Micsoda remek nő! Hiába: forradalmár.
Egy kötélen ruhák száradtak, menekülés közben összeszedtem egy csomót. Ezek európaiakat keresnek. Kis, piszkos sikátorban, ahol majd’ a földig ért a tető magunkra aggattuk a keleti ruhákat és rohantunk tovább. Egy nagyobb utcára kiérve pont belefutottunk egy nagy mercedesbe. Közvetlen közelről soroztam meg. A szétfreccsenő üvegszilánkok és vér, az autóban ülő, golyó lyuggatta németek vonaglása mellett meghallottam még egy tomson hangját aki a németekre lőtt. Egy pillanatra feltűnt egy elegáns mellény, egy úri arc, egy vékony kis bajusz… Az nem lehet…
Nem volt időnk tétovázni, kirángattuk a holttesteket a szétlőtt autóból és beszálltunk. Égő gumikkal indultunk s elsodorva néhány árús portékáját lassan kijutottunk a belvárosból. Lassan csend lett csak az autó hangja s kedvesem lélegzetvétele hallatszott.
-Jól vagy André? – kérdezte Towanda.
Ránéztem és úgy éreztem nem bírnám ki élve ha elveszíteném.
-Jól és te?
-Adj egy tárat. – mondta, s tudtam, ebből együtt mászunk ki. És kimászunk.
Egy név azonban több volt mint aggasztó:
Lionell százados. A navalmorali parancsnokom...

(folytatása következik...)

Az utolsó szó előtt 1/3

Prológ

El sem hittem, hogy ilyesmi még előfordulhat velem. Ötödik napja vagyok itt Towandával, és amit érzek azt kimondani sem tudom, maga a megtestesült tabu. Egész nap együtt… Nappal a tengerpart, a piac, különös ételek és italok, és ő. Vele minden más. Ajkai közül elvett kalamáridarabka, vagy a bianco martini… mintha még nem kóstoltam volna soha. Este tánc, egy mulatóban vagy csak séta a zúgó tenger partján. Vörös haja csiklandoz, feszes csípője feltüzel, arcomat símogató tenyere megnyugtat. Ölelem magamhoz, szorítom, néha mint szerelmes férfi, néha mint egy kisfiú. Áramlik benne az élet mint ereimben a vér. Néha meglepődöm saját reakcióimon. Néha szélesen gesztikulálva sokat beszélek, vagy hátravetett fejjel nevetek ami korábban nem volt jellemző. Menthetetlenül belehabarodtam ebbe a vörös démonba, ötödik napja érzek valamit amit leírni nehéz. Életkedv? Boldogság? Napok óta eszembe sem jut sem a verseny, sem az elmúlt hónapok eseményei. Csak egy nagy huncut szempárt látok, piros ajkakat, gyöngyöző kacajt hallok, gyöngy-fogai harapását, elmerülök a kényeztetésében, abban a gyengéd ölelésben aminek létezéséről eddig nem volt tudomásom. Csókjával táplálkozom, illatával oltom szomjamat, ölelését hordom ruhaként, tekintetét ékszerként viselem.
Hajnal van. Hanyatt fekszem az ágyon, bámulom a plafonról lógó lámpán bóbiskoló gekkót. Nem gondolok semmire. Boldog vagyok.
Towanda egy bögre kávét hoz, és csókját amellyel indul egy újabb gyönyörű nap. Észbontó testén színes kartonruha. Piacra megy a reggelihezvalóért… valami újabb különleges…
Vidáman libben ki az ajtón. Csak fekszem ott az édes-erős kávét kortyolgatva, elkábulva saját érzéseimtől…
Akkor dörrent az első lövés….

(folytatása következik...)

Néhány boldog nap

Napok óta semmi hír, semmi bonyodalom. Towanda egészen felszabadult volt. Már régen feladta, hogy megpróbálja megérteni a történéseket. Először Bonyenko, most pedig Bundoise eltűnése, a lehetséges okok sokasága összezavarták. Egy ideig próbált információkat szerezni, megbizonyosodni róla, hogy a maga szerény eszközeivel megtett minden tőle telhetőt a talány megoldádására. De hiába.

Béke és nyugalom uralkodott Oroszlánváros utcáin, a versenyzők többsége is régen hazautazott már. Úgy gondolta, ha úgysem tehet mást, akkor itt az ideje élvezni a szerelem, és egy egzotikus keleti ország gyönyöreit. Az élet rövid, minden pillanatból ki kell hozni amit csak lehet. André is megérdemel egy kis női kényeztetést, némi könnyed boldogságot. Nagyon szerette volna igazán önfeledten boldognak látni szerelmét.

Varázslatos volt ez a pár nap. Az élet újra csodás.

Nem sejtette, hogy mielőtt útra kelnek, újra hatalmas vérfürdő várható…

Szabadon?

Amennyire egyszerűnek tűnik, lehet, hogy épp annyira bonyolult a helyzet. Valamilyen derűvel vegyes fásultság volt mindkettőnkön. Mintha kívülről szemlélnénk saját életünket.

A vikomtot két napja lódították be az ajtón, azóta sokmindent meg tudtunk beszélni. A napirendet alaposan kiismertem korábban, így semmilyen nehézséget nem jelentetett a mosdóedényt behozó szerencsétlen elnémítása. Bundoise még arra is ügyelt, hogy ne szorítsa ki a lelket a nyomorultból, ki tudja, talán rongyos ruhája ellenére éppen ő volt, aki olyan szívbemarkolóan tudott zongorázni. Az épületet teljesen nem vizsgáltuk át, megelégedtünk a zsákjaimmal, és a vikomt táskájával. Hans iratai persze már nem voltak az oldaltarisznyában, és az MG-34-ből is eltűnt egy-két alkatrész, de azt láttam, hogy még működtethető. A vikomt is el volt látva a szükséges holmijaival, és tőle tudtam meg, milyen fontos szerepe van egy mikrofilmnek, és Hans terveinek ebben az egész históriában. Áldottam a szerencsémet, látva, hogy a vikomt milyen egyszerűséggel intézi el a maradék két őrt. Mikor már mind a négyen megkötözve feküdtek korábbni zárkánkban, óvatosan kiosontunk a fák közé.

Bundoise szerint Bonyenko tökéletesen tisztában van vele, hogy megszökünk, ezért érdemes volna nem a legkézenfekvőbb cselekvéseket választanunk. Nem tudom még mire is gondolt, a záró ünnepség előtt viszont jó volna kideríteni egy s mást Bonyenko árulásáról. Elindultunk, hogy a nálunk hagyott pénzből végre ihassunk egy jót, és felkeressük Towandáékat.

Közelg a Vég...

.......Úristen, ez a fejfájás....
.....mi ez a hang? Chopin............

Ezek voltak a Vikomt első gondolatai, mikor felwszmélt a kábulatból. Nem bánta, sőt igazából örült, hogy végre üldözői kezére került. Tudta, hogy nem fogják megölni, mert kell a titka. S azt is tudta, nem tud semmi olyant mondani, amit ellenségei ne tudnának. Tusta, hogy a Mikrofilm is, és barátai is biztonságban vannak a léghajón... Próbált emlékezni, de az ütés ereje túl nagy volt....

- Mire vársz Vikomt??? Szállj már fel, a Zeppelin mindjárt indul! - emlékezett Towanda és Carmen hangjára, és André és Oliver csodálkozó tekintetére, mikor visszafordult a léghajó indítóállomásáról, hogy a Mezőnyhoz csatlakozva a kémektől és ellenségeitől hemzsegő hajón folytassa útját. Igen... Mondta magában... Ezt kell tennem. Velem nincsenek biztonságban, s itt az idő, hogy betlejesítsem a Tervemet. Szeliden rámosolygott aggódó baártaira, s útját a kikötő felé vette, hogy önként sétáljon üldözői kelepcéjébe.

Csodálkozott, hogy az első nap nem történt semmi különös. Látta persze, hogy figyelik, s hallotta az őt követő lépteket, de nem fordítot rá különösebb figyelmet. Élvezte szabad élete utolsó perceit, azt a kevés órát, napot, amit még eltölthetett ebben a Világban. A hullámokat nézte, s arra gondolt, talán már sosem látja többé a tengert, melyet annyira szeretett. Eljött a Bál ideje a hajón, s igazából nem volt meglepve, mikor a hajó úri közönségének unszolására az isteni Ratu ku Csing szórakoztatta táncbemutatójával a jelenlévőket. Nézte szerelmét, az egyetlen nőt, aki valaha közel kerlt hozzá, ahogy néhány méterre ugyan, mégis oly távol tőle csodás mozdulatokkal fejezte ki azt a Vágyat, mely mélyen még mindkettejüket fűtötte. néha találkozott av tekitetük, de OtO arcán ugyanaz a fáradt és beeltörődő nyugalom honolt, mint mikor revolverét nemrég rászegezte.

Annál meglepettebb volt, mikor a bemutató végén Ratu egy ismeretlen férfihez lépett, gyengéden átkarolta és bejeeltete eljegyzését. A világ megfordult vele... Immár az utolsó szál is elszakadt, ami e viléághoz kötné... immmár tényleg nincs miért itt maradjon. Álma, hogy talán Ratuval elszökik messze, s valahol a dzsungel mélyén leéli életét, immár köddé foszlott. Tudta, hogy ez csak egyálom, s az ő álma, de reménykedett. Arcán fájdalom és magány lett úrrá, s ezt Ratu is észrevette. Ránézett meredten, szemeik találkoztak a tömegben, s a kis érzéki ajkakról leolvasta a vikomt: "El akartam mondani...". De ez már hidegen hagyta. Fejében egyedül az járt, hogy barátait kimentse, s hogy az esélyt, melyet számára a Sors nem adott meg André és Towanda megkaphassák. Számára a Nyugalom mást jelentett immár.

Nézte a korlátról a végtelen tengert, a tenger nyugalmát. A vízszintes nyugalmát. Hisz minden, mi vízszintes nyugodt, nem mozog, áll. Ez az állandóság várta őt is, egy zaklatott élet végső nyugalma. Ezek jártak a fejében, mikot hátulról iszonyú ütést érzett. Nem csodálkozott... Annyi kaland után üldözői biztosra akartak menni. PEdig ha tudták volna, hogy elég megkocogtatni a vállát, hogy készségel kövesse őket, talán nem kellett volna kiütni a fejéből az elmúlt néhány napot.

Chopin.... Valaki csodásan játszik a zongorán. Meglepő ilyen helyzetben... De hallgatta a dallamot ahogy eszmélt. A sarokban egy árnyékot vett észre. A megkötözött férfi szintén megigézve hallgatta a csodás mazurkát.
-Szervusz Boundoise. Örülök, hogy végre megint találkozunk. Emlékszel rám?
Ki lehet ez a furcsa figura.... Honnan ismerős..... hirtelen nem találta az arcot, s nem tudta ki az, aki ilyen barátian szól hozzá, mintha évek óta ismernék egymást...
- Nagyon fejbevertek, látom André... - szólt nyugodtan hozzá. Én vagyok az. Kantor.
- Úristen! Te? Mitz keresel itt??? - szólt elcsuklóan, ahogy próbált a súlyos kötésekkel és iszonyatos szaggató fejfájásával megkűzdve ő is egyensúlyba kerülni. Ő volt az, a magyar férfi akit Navalmorál után ő mentett meg, hogy Bonyenko meg ne ölje... A vonaton.... Aztán Madrid és a szökés.... De hogy kerülhetett ide?????
- Mindent elmondok, csak várjuk meg a mazurka végét. Olyan gyönyörű....- szólt hozzá, s szemét lehunyva hallgatta tovább a perlűdöt. A vikomt is így tett. Ki tudja valaha hall e zenét, vagy az utolsó muzsika csontjai roppanása lesz fülében, ahogy a dohos falak közt kínozzák halálra. Chopin... Gyönyörű. Csendben ültek ketten a szobában tovább. Esteledett.

Zene

Nincs jobb terápia egy zongora békét árasztó dallamainál.
A falhoz dőlve inkább a földre, mint a priccsre ültem, és csak hallgattam. Hallgattam.

Szerdai Fieszta

Megkerestük a szállodát, de a többi versenyző még nem érkezett meg, a hajó csak holnapra várható. André a szobába ment lepihenni. Én sem aludtam már rendesen napok óta, de mégis teljesen ébernek éreztem magam. Kiültem élvezni a napsütést, amikor megpillantottam a két honfitársam, Agostinot és Stefanot! Már jó ideje nem láttam őket.

Kiültünk együtt a teraszra, és ittunk egy nagyszerű kávét. Volt náluk egy Moka Express, ez a kitünő új találmány! Így szinte bárhol el lehet készíteni egy rendes espressot. Csodás! Elbeszélgettünk a kalandjaikról - már több mint egy hete itt vannak, jóval a mezőny előtt haladtak végig. Szavaikból úgy vettem ki, őket elkerülte a verseny árnyoldala, nem keveredtek bele semmiféle veszélyes kalandba, vagy legalábbis nem akartak beszélni róla.

Meginvitáltak a tea-táncra, egy délutáni táncmulatságra. De hiszen éppen erre vágytam! Olyan régen táncoltam már. Felsiettem szólni Andrénak, de nem akartam felébreszteni, ezért csak egy levelet csúsztattam be az ajtó alatt. Nos, irány a táncparkett!

Mennyi vidám ember! Végre egy kis élet, egy kis könnyedség. Azért mégsem tudtam teljesen elfeledkezni arról, hogy még mindig itt vagyunk a veszély közelében, és a többiekről sem tudtam semmit. Az egyik tempósabb szám után lepihentem kicsit az egyik napernyő árnyékában.

Elkezdtem az embereket figyelni. Nem tudom, hogy a végül mégis rámtörő fáradtság, vagy a túl sok bólé tette, de hirtelen mindenki gyanússá vált! A körülöttem nevetgélő, vigadozó emberek, még a két csinos kínai lánynak udvarolgató olaszok is egyszeriben ellenszenvesnek és gonosznak tűntek. Mintha minden egy kicsit elsötétült volna.

Hányan lehetnek a nyomunkban? Az oroszok egész biztosan, hiszen a Vikomtot akarják, és feltehetően már arról is értesültek, hogy a tervek nincsnek a macskában. Az amerikaiak, a németek is biztosan meg akarják torloni valakin a sikertelenségüket. De vajon mikor és hol? Hogyan?

Borús gondolataimból Stefano rázott fel, aki megkérdezte, minden rendben van-e. Rámosolyogtam, és csak annyit mondtam, bánt, hogy petrezselymet kell árulnom. Értette a célzást, és egy pillanat alatt újra együtt roptuk. Tánc közben kedélyesen elcseverésztünk, elújságolta, hogy szerdán hatalmas ünnepség lesz Szingapúr utcáin. Tüzijáték, hatalmas forgatag, rengeteg ember! Még jó, hogy így elhúzodott a Grand Prix, és a záró ünnepséget egybeköthetjük ezzel a helyi fiesztával.

Hát a mikor kérdésemre így választ is kaptam. Egy ekkora forgatagban könnyű észrevtélennek maradni, és aljas dolgokat elkövetni. Beszélnem kell Andréval, mielőbb. Ő biztosan tudni fogja, mi a teendő.

Ópium

Az őrt elnézve már nem is furcsa az állandósult fejfájásom. Ez az ürge reggeltől estig le nem rakja az ópiumot. Beszélni vele lehetetlenség, annyit tudok, hogy a drogot igen keményen bírja.


Pár napja csak ő a kapcsolatom a külvilággal. Hogy is történt? Miért, és mi történt Bonyenkoval?
Nem értettem semmit, szerencsére zsákjaimat úgy látom hiánytalanul megőrizték. Hozzá ugyan nem érhetek, de ott állnak az előtérben. Mi lehet a pénzemmelm, és Hans irataival? (Bízom benne, hogy az MG34-nek sincs baja, jól jöhet még. Talán nem értenek hozzá, hogy rakják össze.)

Gondoljuk csak át újra a helyzetet. A földutas szakaszon, elhagyva a külváros fényeit is, Bonyenko egyszer csak megállt. Villámgyorsan pattant ki a kocsiból, aztán legnagyobb megdöbbenésemre centikkel a fejem mellé lőtt. A szélvédő rögtön szétcsattant, én pedig a többi lövés elől menekülve guggolva vetődtem ki az ajtón. Itt sötétült el a világ körülöttem. Ezután fojtott és idegen hangok, majd a konténer, amibe csak a legszükségesebb ételt-italt dobták be. Rúgtam, ütöttem a falakat, és meg is lett az eredmény: női kiabálást, spanyol szavakat hallottam valahonnan, de hirtelen ennek is vége szakadt. Aztán megérkeztünk, szememet és karjaimat bekötötte két bennszülött, azóta meg itt nézzük egymást ezzel a beszívott alakkal naphosszat.
Néha hallani beszélgetéseket, emberek jönnek-mennek, de úgy tűnik erősen ügyelnek arra, nehogy valamit meghalljak. Felmérva a házikó(?) lehetőségeit, talán lesz valami mód a lelépésre, de most még kivárok. Megölni biztosan nem fognak, ha már elhoztak ide, akárhol is legyünk éppen.

Őszinte szerelem

A Vikomt arcáról hatástanulmányt lehetett volna írni.
Mr. Hayden egy hölggyel az oldalán jelent meg a taton.
- Kedves utasaink! Reméljük utazásuk kellemesen telt! Három órán belül elérjük Szingapúrt. Engedjék meg, hogy közös örömünket megoszthassuk Önökkel! Ratu kisasszony és jómagam eljegyeztük egymást, esküvőnkre egy héten belül kerül sor. Fogadják el a szép út emlékére a felkínált pezsgőt, és érezzék jól magukat a hátralévő időben!

Szerelem, repülés, aggodalom

Egészen sima utunk volt. Még soha nem utaztam léghajóval, nagy kalandnak igérkezett. Kicsit persze féltem is, de ott volt mellettem André, biztonságban éreztem magam. A mókás angol úr, aki kormányozta a ballont, szintén bizalmat ébresztett bennem, mégha először egy csöppet felelőtlen vállalkozásnak tűnt egy ilyen flúgos külsejű úrral nekivágni egy légi utazásnak, amint az világosan látszott André tekintetéből, amikor először megpillantotta kapitányunkat. Azonban szerencsére valóban minden jól alakult.



Megérkeztünk Szingapúr szigetére. Hihetetlen, hogy már hetek óta Ázsiát járjuk, és még mindig angol felségterületen vagyunk. Félelmetes, mennyire hatalmas ez a birodalom. Nem csodálkozom, hogy új és új területeket hódítanak meg, hiszen az ő szigetük valóban nem éppen a legkellemesebb hely. Folyton esik, vagy éppen a szél fúj, esetleg egyszerre a kettő. Még olajbogyó sem terem. Azon vagyok csak meglepődve, miért nem költöznek át mindannyian valami kellemesebb éghajlatra, ha már úgyis a világ egynegyedét ők ellenőrzik? Akadna hely bőven.

Ez a sziget például egészen kellemes helynek néz ki. Pálmafák, napsütés és kedves emberek. Egy pillanatra szinte el is felejtettem, hogy nekünk még dolgunk van, meg kell találnunk a többieket, és ráadásul a mikorfilm is a zsebemben lapul. Leszállás után búcsút intettük segítőnknek, és elindultunk a város felé. Elkértem kedvesem öngyújtóját, és ünnepélyesen elégettem a mikrofilmet. Nagy kő esett le a szívemről, és őszintén reméltem, hogy az örmény professzor értesülései helyesek voltak, és tényleg ez a terv egyetlen létező példánya.

A rossz érzésem nem múlt el teljesen. Aggódtam, hogy mi történhet még, biztos voltam benne, hogy ilyen könnyedén nem ússzuk meg. A döntő napja még sok meglepetést tartogathat. Egyátalán, mikor is zárjuk le azt a lidércnyomást, amit a Grand Prix csillogó álarca mögé rejtettek? Amióta Signore Bonyenko eltűnt, a verseny teljesen kaotikus, nem is tudom, melyik versenyző merre tarthat ép. Vajon akadnak-e, akik a tervezett időpontban megérkeztek Oroszlánvárosba? És vannak, lesznek olyanok, akik soha nem érkeznek meg? Mi lehet Szvetlanával?

Csendben tűnödve sétáltam kedvesem karjába kapaszkodva . Arra vágytam, bárcsak visszamehetnénk a léghajóhoz, és elrepülhetnénk messzire. Távol a világ zajától, a gondoktól, küldetésektől. Tudtam, hogy a helyes mégis az, ha itt maradunk, és megteszünk minden tőlünk telhetőt barátaink megsegítésére. Már nem tart sokáig ez a rémálom, hamarosan a svájci hegyek között lehetünk, csakis a szerelemmel elfoglalva... Ó, bárcsak már ott tartanánk.

Conte Verde

"Kedves Anyám!

Elhagytuk Indiát, és immár úton vagyunk Szingapúr felé. A hajó nagyon kényelmes, a társaság tényleg betartja az ígért körülményeket. Maria is jól van, és bár mindig gyönyörű, most mégis egészen kivirult a pompás időben. Sok szép helyen jártunk, és még biztosan fogunk is, de azért már nagyon hiányzik "Bella Italia".

A konyha a hajón is kitűnő, és a társaságra sem lehet panaszunk. Nemrég voltunk Port Blairben, ahol meglepetésünkre a hajó kapitányt és tiszteket cserélt (valami technikai okok miatt), de Mr. Hayden, az új kapitány már az első nap ismerkedési estet rendezett számunkra, és nagyon szívélyes volt. (Néha már túlzóan is...) Kiderült az is, hogy egy neves Grand Prix számos versenyzője is velünk utazik! Elég félszegnek tűntek, mikor a kapitány megkérte őket, hogy álljanak fel, de a hosszú út biztos elfárasztotta őket. A közös koccintás alkalmával azért már ők is mosolyogtak. Szereztünk néhány ismerőst is, Grant hadnagy például egészen az Államoktól utazott idáig bizalmas ügyei miatt. Nagyon jó szórakozást nyújtanak Herr Diensttel, folyton ugratják egymást.

Úgy hallom Szingapúr is olyan szép lesz, mint az eddigi nagyvárosok, amiket láttunk. Maria nem győzi áldani Giovanni bácsit, hogy befizetett bennünket erre az útra. Remélem ti is jól vagytok, sokszor csókoljuk a kis Fernandót és Apámat is!

Ölel: Maria és Luigi"

Nem várt találkozás

A keletiek úgy tűnik MINDENT készítenek. Amit Bangkokban nem tud megkapni az ember, az nem is létezik, ezt nem is gondoltam volna. És persze a borzalmas nyomor a csillogással összenőve, furcsa látvány ez európai szemnek.
Éppen egy masszázson és kiadós fürdésen gondolkodtam, mikor elémkanyarodott a Maybach. Összetéveszthetetlen. Bár kissé megviseltnek tűnt, de ez Bonyenko kocsija. És igen, ő vezeti, viszont egyedül van. A sok koldus és mindenféle illetlen szolgáltatást kínáló hölgy között csak lépésben tudott haladni minden jármű. A kürtre tenyereltem, de semmi reakció. Nem csoda: az lenne furcsa, ha volna olyan pillanat, amikor nem dudál senki. Hát akkor követni fogom ezt a baloldali hőst, versenyünk létrehozóját, hátha tud valamilyen felvilágosítást adni. Bízom benne, hogy most már nem vesztem szem elől! De miért megy a börtön felé?

Operation Singapore

TOp Secret

Qualified Document with the approval of the President of The United States of America

OS-125 US Navy - Operation Singapore Műveleti Parancs

A Műveletre kijelölt csoport vezetőle Lionell Hardy százados (A). Részvevők fedóneveik alapján Arno (A) P.J. Stevens, Gutierrez hadnagy, Steven Maley tizedes.

Műveleti stratégia. A Műveletre kiejlölt egység a Célszemélyek érkezése előtt felméri a terepet, s a helyi adottságokhoz alkalmazkodva információkat szerez. Elsődleges információforrás: Ervin O'Mahoney őrmester, Laurentier és Vikomt célszemélyek bizalmasa. Infiltrációval megbízott ügynök "Arno". Arno felveszi a kapcsolatot Ervinnel, és bialmi tőke hasznosítása által elsődleges információkat szerez a célszemélyek mozgásáról. Infiltrálódva belülről demoralizálja a Célszemélyeket, majd a szeparált elemeket Lionell vezetésével likvidálja.

Kívánatos a helyszínen tartózkodó egyéb titkosszolgálati szervek dezinformálása, hamis adatok terjesztése, s ezáltal a fedés további biztosítása. Kívánatos a helyszínen lévő egyéb titkosszolgálati szervek egymás ellen való kijátszása, s a Művelet feleősségének áthárítása elsősorban a német résztvevőkre. A művelet további lépéseit a helyzethez alkalmazkodva Lionell százados dönti el folyamatosan informálva a Főhadiszállást. további rendelkezésig a jelen parancs marad érvényben.

Kelt: 1937 február 26, Maryland, Virginia

Ploccs!

A vízbe dobott tárgyak hangja leginkább a tárgy sebességétől, alakjától, anyagától és a víz mélységétől függ. Mégis sokszor ugyanolyannak halljuk a loccsanást.

1. Úgy döntöttem, nem dobom be a táskát a mocsárba. A döntést könnyű volt meghozni: bár újra négy keréken utazom, már nem akarok újabb kitérőket, Burmát pedig rég magam mögött hagytam. Egy kis Bangkok azért talán belefér.

2. Több hajó is kikötött Blairben az éjjel.Ilyenkor mindig nagy az élet, hajnalra azonban szokás szerint mindenki nyugovóra tért. Az ébren lévő patkányok sajnálkozva látták, hogy három alak egy bizonyára finom falatokkal teli zsákot lódít át a korlátként használt vastag lánc fölött. Megint a halak jártak jól.

Ellenség a kapuknál

Tegnap érkeztem meg Szingapúrba, bőven a mezőny előtt. Monsieur Silagie akit mindenki csak Vicomtnak szólít, még hetekkel korábban megbízott, hogy a Silver Arrow-val az utat levágva érkezzem minél előbb.

-Ervin, magára ott lesz szükség! - mondta mielőtt elindultam.

Laurentier főhadnagyról egy ideje nem hallottam, de nem aggódtam érte. Egészen eddig. Amint megérkeztem, észrevettem, hogy több ország civil és egyenruhás osztagai keresik Laurentiert, a Vicomte-ot és a verseny több résztvevőjét. Kivéve egy olcsó, koszos kis szobát betértem az első csapszékbe, hogy rendeljek valami hűsítőt, de a csapos nem volt abban az állapotban hogy sört mérjen. A nagydarab kopasz, kötényes csapos épp egy asztal romjai közül kászálódott ki, amelyet nyilvávalóan testének zuhanása pusztított el. A zuhanás valószínűleg egy pofon következtében történt amire az orrából és szájából vígan csorgó vér engedett következtetni. A pofon gazdája egy vállas, egyenes tartású szikár ember volt, aki épp egy cigarettára gyújtott. Felnézett és meghűlt bennem a vér. Ez Lionell százados. Nem ismert meg, szerencsére nem is látott korábban talán csak egyszer, de Laurentier sokat mesélt róla. Ő volt a főhadnagy és a mesterlövész különítmény parancsnoka Navalmoralnál. Úgy tettem ahogy a vendégek mind, látszólag nem vettem tudomást az egészről. A százados végül döngő léptekkel távozott, s a csapos végre meghozta a sört.

-Mondja, mit akart magától ez az ember?

-Mi köze hozzá...

-Tőlem is kaphat néhány asztalpusztító pofont ha nem válaszol. De most épp jókedvem van ezért úriember módjára nem veszem elő azt a stílust ami annak idején a Francia idegenlégióban volt szokás. Szóval mit akart az úr?

-Valami Laurentiert keresett...

Megiszogattam néhány korsóval s közben fizettem pár kört pár másik hasonló lebujban és aggasztó információkhoz jutottam. Az egy dolog hogy legalább négy ország keresi Laurentieréket, volt már ilyesmire példa. De az, hogy az amerikaiak Lionellt bérelték fel Laurentier ellen... Nyilván egy profi mesterlövész kiiktatására egyvalaki képes. Az egykori parancsnoka. Hihetetlen hogy a Navalmorali közös emlékek, az egy csapathoz tartozás, egymás életének folyamatos megmentése ennyire nem számít. Lionell annyira zsoldos lett hogy képes néhány koszos dollárért lelőni egykori beosztotját? Mit tegyek?

Éppen ott tartottam hogy kétségbeesésemben ölembe vettem a Zöld Patkány fogadó tulajdonosának nagyfenekű özvegyét egy pár csók erejéig amikor ismerős hang csapott fel:

-Ervin! Hát te itt?

Kockafej, csutkabajusz. Ez bizony Arno a seftes. Arno főtőrzsőrmesterként szerelt le a légióból velem együtt. No rendeltünk is pár üveg Pinard-ot, és meghánytuk-vetettük mit is tehetnénk Laurentierékért. Azt hiszem sokat. Éjfélre mattrészegen gajdoltunk valami nótát a szép Mirabelle-ről, de egyet tudtam.

Ennek a piszok Lionellnek nem lesz könnyű dolga. Nagyon nem.

sötétség

Két napja nem ettem. Bezártak valahova. Mindenki eltűnt. Félek. Sötét van. Néha furcsa hangokat hallok, mintha kaparászás lenne. Teljesen kétségbe vagyok esve. Ezek szerint Olinak nem jelentek semmit, hisz hagyta, hogy elraboljanak, és nem úgy tűnik, mint aki a segítségemre siet. Mi lesz velem?

Port Blair

Kikötőváros.
Mindig más hangulata van egy kikötőnek: bármekkora is legyen, sohasem lesz olyan, mint egy kontinentális város. Port Blair mintha megpezsdült volna az utóbbi napokban. Egyenruhás alakok tűntek fel, éjjelente zseblámpával közlekedő különös fickók lépései kopogtak a macskaköveken. Az egykori bengáli kalózok nyomán más nációk jelentek meg, ki tudja, az ő szándékaik mennyivel tisztábbak elődeiknél. A sokat látott kikötőfalak hallgatagon várták és tűrték a fejleményeket, jótékony némaságuk már sokminden felett szemet hunyt.

Zielen, nicht denken!

Míg Towanda a léghajóért ment engem felvett egy teherautó a brit gyarmati hadsereg katonáival és felajánlotta hogy elvisznek a szállodába. A sebem cudarul fájt, mivel a kozák nem éppen gyengéden taposta meg bakancsával, valahogy mégis kellemesen éreztem magam. Towanda féltő gondoskodása, és szerelme teljesen feltölt energiával, s ehhez nem vagyok hozzászokva. Jöhet harc, üldözhetnek, szétlőhetik a vállad, ha a szív úgy dönt hogy márpedig boldog leszel öregem egy vörös fürtös tündér oldalán, akkor azt Hitler ezer nácija sem akadályozhatja meg. Egy hadnagy lépett oda hozzám, s a kezembe nyomta rég nem látott Mauseremet.
-Ezt az utca végén találtuk, feltételezem önhöz tartozik...
Kajánul mosolygott, s laposüvegből whiskeyvel kínált. A szálloda orvosával rendesen beköttettem vállsebemet, beoltattam magam és meghallgattam az orvos dörgedelmeit, majd valami furcsa energiával feltöltve, jókedvűen, holmiainkkal felpakolva indultam el, amikor a portás utánam szólt:
-Monsieur Laurentier! Üzenete érkezett!
Egy levélke volt furcsán ismerős gyöngybetűkkel:

André!

Egy Párizsi fogadáson megbízható forrásból értesültem, hogy az amerikaiak likvidálni akarnak. Téged is és a Vicomte barátodat is. Nem látom át egészen mibe keveredtél de a család és a cég összezár, meg kell értened, vigyáznunk kell magunkra. Nem jönne jól a blamázs és az amerikaiak stratégiai partnereink a cukorüzletben.
Ha kell pénz, vegyver akármi, sürgönyözz.
Ne feledd, a bácsikánk neked adta át a céget, nem nekem. Mielőtt lelöveted magad, nyilatkozhatnál, mi legyen a többségi részeddel.

Rebecca LaRushelle

Valahogy elillant a jókedvem...

Washington, Az ovális iroda.

Qualified Document
Top Secret

To the hands of the President of The United States of America

Title: Operation Sonnenwaffe

1937.02.25

Jelen jelentés teljes körű titkosítását az Elnök a Védelmi Miniszterrel egyetértésben 150 évre elrendelte.

Az Operation Sonnenwaffe (továbbiakban OS) 1935-ben vette kezdetét, amikoris belső köröktől értesülést szereztünk egy a Maybach gyár fejlesztésében készülő szerkezetről. Belső informátorunk, "Hans" (aki a tervező csapat tagja) fedését sikerült megőrizni. A kapcsolatfelvétel után Jack Thomson vezetésével titkos operatív csoportot szerveztünk. Ügynökeink fedőnevei, és megbízhatósági rátájuk az A (allie) tól E (enemy)-ig terjedő skála szerint (A: teljeskörben megbízható, E: megbízhatatlan). Jack Thomson (A, későbbiekben E) "Agatha" (A) "Vikomt" (C továbbiakban E) Ratu Ku Csing (C) és M.H. (A), "Boris" (D likvidálva)

Az OS célja az említett fejlesztés dokumentációjának megszerzése, a tervek hamis dokumentációval való pótlása, ezáltal a valódi Sonnenwaffe fejlesztésének átvétele, és csatolása a Manhattan Projekthez, a német-orosz kísérletek kudarcának biztosítása. Az eredeti tervek jelen stádiumban meghiúsultak, többek között a Művelet vezetőjének árulása folytán. Jelenlegi cél: a dokumentációk és gyémántok lehetőség szerinti megszerzése, és E megbízhatósági fokozatú "Vikomt" ügynök és csapatának haladéktalan likvidálása.

Az OS kezdeti szakasza sikeresnek volt mondható. Orosz részről Boris ügynök sikeresen szerezte meg a kulcsfontosságú gyémántokat, de Moszkvába visszaérve lebukott, és az oroszok likvidálták. Előtte még sikeresen eljuttatta a Gyémántokat Jugoszláviába, de tévedésből ügynökeink (Al Jareau (A) és George Benson,(A): jelenleg eltűntté nyilvánítva) imposztorainak kezére játszotta azokat. A tévedésről sikesen értesítettük Vikomt ügynököt, aki a kapcsolatfelvétel után irányítása alá vette a Műveletet. Brit szövetségesünk kapcsolatfelvétele is sikeresnek volt mondható, mikoris Isztambulnál "Oli" ügynököt (B, továbbiakban E) a Vikomt mellé rendelték a művelet felügyeletére. "Agatha" ügynök kapcsolatfelvételi kísérletei személyes okokból kudarcot vallottak, ezért a Vikomt akcióját fedezve, háttértevékenysége révén biztosította az akció sikerét.

Agatha Afganisztáni jelentése nyomán Jack Thomson szerepe kétségessé vált. Az angolok "Berthie" fedőnevű ügynökével egyetemben a németek emberével, "SSzmizöszel" felvette a kapcsolatot, s tárgyalásokat folytatott a Művelet eredményeinek német kézre játszásáról. Sajnos a probléma megoldására kirendet Operatív Csoport megérkezését a Gestapo emberei megakadályozták, a Jack Thomson és bandája kiiktatására küldött repülőgépet személyzetével együtt közép ázsia felett lelőtték. Ekkor "Agatha" utasítást kapott az áruló csapatba való beépülésre, és a Művelet sikerének biztosítására. Vikomt fedőnevű ügynök közben sikerellel teljesítette feladatát, és felvette a kapcsolatot Jack Thomsonnal. Ekkor vesztettük el vele a kapcsolatot. Mentségére szóljon, hogy Jack Thomson árulásáról Vikomt ügynöknek tudomása nem volt, s a kapcsolatfelvétel a helyszínen tartozkodó, és Thomson áruló csapatába sikeresen beépülő Agatha ügynökkel újfent meghiúsult.

Okunk van azonban feltételezni, hogy a Vikomt a németek kezére Thomsonon keresztül NEM a valós dokumentumokat juttatta, ezáltal már a Művelet középső szakaszától a Titkosszolgálat megtévesztése az igazi célja. Ezt bizonyítja a német, és velük szövetséges orosz emigráns műveleti egységek tevékenységének fokozódása a térségben. Mivel Vikomt a kapcsolatfelvételt többször megtagadta, valamint Oliver brit ügynök Agatha ügynök likvidálását kísérelte meg, illetve az Al Jareau és George Benson identitását felvett imposztorokkal összejátszva a Titkosszolgálatot félrevezette, ezért okunk van feltételezni, hogy Indiát elhagyva saját szakállára kezdett dolgozni. Laurentier segítségével az áruló Thompson csapatát likvidálta, SSzmizörsz-szel egyetemben, és a második átadás-átvételt, (melyet ezúttal az immár beépült Agatha felügyelt volna) meghiúsítva a dokumentációt megszerezve szökésben van.

Kezdeti C megbízhatósági fokozatát közismert baloldali kötődéseinek köszönhette, de egész idáig nem volt okunk feltételezni radikális körökkel való együttműködését. Informátorunk szerint azonban jelenleg trockista és egyéb radikális körökben működik, mely indokolja átminősítését E-fokozatúra. Jelenleg "Towandával", (E) a Negyedi Internacionálé - Kommunista Világforradalom nevű szervezet ügynökével van szökésben, valamint a német zsoldban szolgáló André Laurentier (E) fegyverszakértővel alkot alkalmi szövetséget. André Laurentier megbízhatósági fokozata a kezdeti B-ről már Chicagot követően E minősítésűre változott, Agatha ügynök és embereinek számos likvidálási kísérlete kudarccal végződött.

A dolgok jelenlegi állása szerint az OS-kontroll nem megbízható, a spontán elemek kritikus száma indokolja az E fokozatú résztvevők azonnali likvidálását, és az OS dokumnetáció megsemmisítését. A fokozott német jelenlét, és a Vikomt rendelkezésére álló információk kiszivárgása fokozott nemzetbiztonsági kockázatot jelent, ezért a "Grand Prix" névre hallgató esemény zárásakor, Szingapurban haladéktalanul végrehajtandóak a szükséges műveleti lépések. A művelethez az elnöki engedélyt eme okirat ellenjegyzése jelenti, a "OS-Szingapúr" alakulat készen áll a bevetésre.

Kelt az OS-125-US.Navy Operációs Csoport Vezérkarán, 1937 február 25.én

Jóváhagyásra az elnök asztalára.

SÜRGŐS!

A Művelet befejezésére az engedélyt megadom.

Aláírás: Franklin Delano Roosevelt

Csak nevetni!

Hát ilyenkor már csak nevetni lehet!
Az még hagyján, hogy nagy lendülettel nekivágva Burmának, a Blitz befuccsolt. Defekt alapból, és ráadásul tengelytörés. Sajnáltam otthagyni, de nem volt mit tenni. Hátizsákba mindent; amit lehetett, még szétszereltem és beleszuszakoltam az oldaltáskákba. Modern kori turizmus - úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa. Sebaj, hív a vasút!
Na, erre jobb nem is emlékezni. Három nap a nyomorban, koszban, és bár voltak vidám pillanatok is, de Bangkok még sincs sokkal közelebb. Minden pillanatban görcsösen markoltam a cuccokat, aludni nem tudtam, és hát nem mutatnék most valami szépen egy úri társaság összejövetelén. A vasút meg valami helyi ünnep miatt egy hétre leáll. Mindenki boldog, minden tele van árusokkal és gyanús alakokkal, de előrébb így nem jutok. Azt hiszem stoppolni fogok.
Habár, a pénzem még kitart, egy jármű talán még jobb ötlet volna!
Már csak egy városig kell eljussak!