Epilógus
A csapatszállító a cirkáló mellé siklott, a katonák átsegítettek minket a romboló fedélzetére, ahol Towanda tisztítgatni kezdte a sebemet, de látszott rajta hogy lesújtja a Vicomte halála. Ahogy mindannyiunkat. Egy idő után a korlát mellé állt sírdogálni. A hajóorvos kezelésbe vett minket, amikor Drusha mellett megjelent Szvetlana. Átölelte bátyját, arcán mosoly és nyugalom. Meglepődve épp kérdések hadával bombáztam volna amikor az egyik ágyútorony mögül előlépett egy elegáns úr.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.
Nem nagyon tudtam mit mondani.
Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.
A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.
Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.
Bonyenko.
Elém lépett és kezet nyújtott.
-Gratulálok André. Mindannyiuknak.
-Valahogy azt érzem Vladimir, hogy le kéne lőjelek! Hol az Úristenben voltál? Ki vagy te egyáltalán?
Bopnyenko szája sarkában egy félmosoly jelent meg, majd mellénye zsebéből elővett egy csontlapot és a kezembe adta.
MI-6.
-Öt éve vagyok a Brit Hírszerzés ügynöke.
Elnéztem ezt az oroszt, és egészen másnak láttam mint eddig. A sznob orosz nemes képe lefoszlott róla, és egy kemény profi hirszerző bukkant fel alóla.
-De miért?
Bonyenko a ködbe vesző part felé nézett csendben.
-Navalmoralért. Volt mit törlesztenem. A Vicomte sem véletlenül kérte a golyót.
-És Drusha…
-Drusha belátta hogy kiket szolgált eddig. És hogy nem fogja a saját húga boldogságát tönkretenni. Így hát átállt hozzánk. A kövek svájcban vannak egy bankban, Kántorra bízta a Vicomte ennek intézését.
Nem nagyon tudtam mit mondani.
Bonyenko arcát a szélbe tartotta s a füstöt lassan fújta.
-Mindenki a napfegyvert akarta André. Az amerikaiak, a németek, és az oroszok is. Háború lesz barátom, hosszú és véres háború amit megakadályozni már nem áll módunkban. De megakadályoztuk, hogy a világ legpusztítóbb fegyverét emberi hatalom birtokolja. És ez nem kevés.
A vállamra tette a kezét és a szemembe nézett.
-Menj el Svájcba. Vidd Towandát és legyetek boldogok. Jár neked. És neki is.
A csikket a vízbe pöckölte, megigazította kifogástalan nyakkendőjét majd az admirálisért küldetett.
Towandához léptem. Kis fehér kezeivel átölelte a nyakam, hozzám bújt és megkérdezte:
-Ugye nem lősz le többé senkit?
-Nem kedvesem. – és komolyan is gondoltam.
Csendben álltunk egy löveg árnyékában egymást ölelve és ugyanarra gondolva.
Mélyen beszívtam Towanda bőrének illatát és arra gondoltam, mire is volt jó ez az egész. Nagyon is sokra. Van aki veszít és van aki nyer. Versenyzünk minden percben pénzért, hatalomért, túlélésért vagy akár csak egy jó szóért annyira hogy sorsunk versenyautója által felkavart porban észre sem vesszük, mi a fontos. Hogy egyszer hazatérjünk.
Lassan felszállt a köd.
1 megjegyzés:
(:
Megjegyzés küldése