Mr. Bundoise többször is hangot adott annak, mennyire nagyra becsüli higgadtságomat az adott helyzetben. A Per-Bast-i ásatás után, azt kell mondanom, "higgadságom" leginkább tudatlanságomból fakadt, vagyis abból, hogy halvány fogalmam sem volt róla, hogy a legendák fegyvere milyen pusztító erővel bírhat a valóságban, és hogy ezt valaki vagy valakik képes lennének a gyakorlatban is alkalmazni. Hogy miért kreálhattak ilyen megsemmisító erőt évezredekkel ezelőtt, annak megfejtését Sir Rathledge-re bízom, engem a jelen sokkal inkább aggasztott, már abban a tekintetben, hogy mi legyen a következő lépésünk.
A tizenkét gyémánttal kapcsolatban ugyanis egyelőre bácsikám révén egy nyom van birtokunkban, ami az iráni koronaékszerekhez vezet. Ez Darya-i-Noor, azaz a Fény tengere, mely egy különleges, hatalmas, rózsaszínű gyémánt, a sah (korábban szultán) egyik büszkesége.
A dilemmám tárgya a következő volt: amennyiben nem akadályozzuk meg, hogy a gyémánt rossz kezekbe kerüljön, azzal a világot szörnyű veszélybe sorodrjuk, és ebben felelősségünk tagadhatatlan volna, legalábbis a magam szemében. Másfelől, ha megpróbáljuk megakadályozni azt, hogy valaki megkaparintsa a gyémántot, azzal magunkat sodorjuk szörnyű veszélybe, márpedig így sem tudhatjuk magunkat kimondott biztonságban. És ugyan az is igaz, hogy úriemberek lévén, a saját testi épségünk nem elsődleges szempont, de tovább gondolva a dolgot: hogyan akadályozhatjuk meg a gyémánt ellopását? Titkos megbízatásban járunk, ami szigorú diszkréciót feltételez, így hivatalosan segítséget nem kérhetünk, különösen egy idegen országban. Nem ismerem Mr. Bundoise kapcsolatrendszerét, de nekem nincsnenek ismerőseim sem Teheránban, sem Iránban. Akkor hát mit tegyünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak útban vissza Kairó felé, és mivel semmi okosat nem sikerült kisütnöm, Mr. Bundoise-zal is megosztottam aggályaimat. Ő elmosolyodott, és kissé bizalmasan a vállon veregetett.
- Kedves Oliver - mondta - a problémáját őszintén átérzem, jómagamat is foglalkoztatnak hasonló kételyek, de azt hiszem, kezemben van a megoldás kulcsa. Azzal megkért, hogy kísérjem el a legközelebbi postára, ahol feladott két sürgönyt, majd egy távolsági hívást kezdeményezett Teheránba. Miután ezzel végzett, mosolyogva jött vissza. - Drága barátom, reméljük a legjobbakat. Intézkedtem, hogy Teheránban megfelelő segítség álljon rendelkezésünkre.
Kissé megnyugodva tértem aludni, viszonylag korán, mert a hőséget elkerülendő, az indulást hajnali fél 4-re terveztük a Kairói repülőtérről. Elköszöntünk Szallahtól, majd Amman és Bagdad érintésével, délután 2 felé érkeztünk Teheránba. A hangárok melletti árnyékban három autó várakozott ránk: egy ezüst színű Pierce Arrow, egy rikító piros Morgan, amelynek színezete alól itt-ott előtűnt a zöld közelebbről meg nem nevezhető árnyalata, valmint az én 3 és ½ literes Bentleym, sárgára festve, lenyitott napfénytetővel, a hátsó ülés fölé erősített tyúkketreccel, amiben különböző színes tollazatú baromfik rikácsoltak.
Az autók mellett az Isztambulban megismert Al Jarreau és George Benson valamint egy komornyik kinéztű úriember várakozott, utóbbi némi távolságot tartva az előző kettőtől. Volt egy olyan érzésem, hogy a kocsimon elvégzett, és általam nem jóváhagyott módosítások nem gyári szervízben készültek. Mikor az átalakításról kérdeztem, Al vagy George készségesen válaszolt:
- Figyejjé, kiccsávó, mit képze'sz, szivességbő' hoztam ide a tragacsod? Kellett egy kis pluszpénz, aztán elintézünk pár fuvart! A fekete kocsidról meg mindenki aszitte, sírásók vagyunk, ráadásul majd meg gyullattunk benne a tűző napon! Így sokkal szebb, értve vagyok? A miénket is átfestettük. Ja, egyébként még lógsz 20.000 riallal a festékér' meg a szerelésér'!
Megegyeztünk, hogy fizetek 10.000 rialt - bármi legyen is az - ha azonnal megszabadítják a kocsimat a csirkeketrectől, de csak arra voltak hajlandók, hogy a szárnyasokat áttelepítsék a Morgan hátsó ülésére.
Miközben ezzel foglatoskodtunk, Mr. Bundoise, aki eddig Ervinnel egyeztetett, odalépett hozzánk, és a két úrhoz fordult.
- George, Al, mi újság?
- Hát, megmondom az őszintét, könnyebb útra számítottunk, de hát végül is, itt vagyunk, vagy nem?
- De, azt látom. - mondta Bundoise. - Na, és eredményesek voltatok? - kérdezte, miközben elnézte, ahogy a két fickó több-kevesebb sikerrel terelte be a kiváncsian kitekingető baromfiakat a kocsijuk ülésére.
- Há döncsed el té! - Válaszolta egyikük, és azzal egy összegyűrt, olajos rongyot dobott Bundoise-nak, aki kinyitotta a kis csomagot. Mikor megláttam, elhűlt bennem a vér: a rongyba a Darya-i-Noor, a Fény tengere óriási, rózsaszínű gyémántja volt elrejtve!
***
Miután meggyőződtem róla, hogy a lélegzetem és a szívverésem nem végérvényesen állt meg, azzal a javaslattal éltem, hogy lemaradásunkat behozandó, ideje volna folytatni a versenyt, és ha van rá mód, meg se álljunk az afgán-iráni határig. De lehetőleg ott se.
