Flashback 2

Drusha nyugtalanul ült az elhagyatott gyárépület irodájában, ahol a kozákok berendezték ideiglenes szállásukat. Szeme aa dühtől forrott, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Embereit a városba küldte, hogy nézzenek körül, s idegesn várta jelentkezésüket. A hívás nem váratott sokáig. A szingapúri börtön közelében sikerült megpillantani a hetek óta bújdokló Bonyenkót. Drusha érezte, hogy eljött az ideje. Kisvártatva két kozák tiszt a gyárépületbe cipelte az eszméletlenre vert Bonyenkót, s egy hanyag mozdulattal egy székre vetette. Gyakorlott mozdulattal kötözték meg. Drusha egy vödör vízzel eszméletéhez térítette Vladimirt, de azonnal egy pofonnal köszöntötte.
-Isten hozott te kommunista disznó. - sziszegte a fülébe. Most véged van.
Bonyenkó felnézett a vele szemben álló arcra, s aléltan kérdezte:
-Ki a fene vagy te, és mit akarsz?
- Háhh... -kacagott fel Drusha - így köszöntesz egy sosem látott rokont, kedves SÓGOR?
s egy pofonnal tette nyomatékosabbá szavait. Bonyenkó a földre köpött. Tudta, hogy mindennek vége.
- Azt hitted megúszhatod? Elárulhatod Oroszországot? Becsaphatsz mindekit? Becsaphatod a nővéremet? ÉS megúszhatod, hogy miközben adod az emigránst közben Sztálin seggét nyalod? Te szemét... - újabb pofon csatant.
- Nem tudsz te semmit... - szólt Bonyenkó reménytelen hanggal
- Mit nem tudok?? - kiáltott fel Drusha. Mit nem tudok? Mi ez a kép akkor?? - s Bonyenkó ölébe dobta a híressé vált fotót.
Bonyenkó keserűen felkacagott.
- Ezzel küldtek ide? Ezzel? Te szerencsétlen... - de nem tudta befejezni mondókáját, mert Drusha az eddigieknél is dühösebben ütötte meg a más amúgy is alig eszmélő Vladimirt. Újabb vödör víz kellett, hogy megint eszméletéhez térjen.
- Navalmoral... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Mit hablatyolsz??? Moszkva! Semmi Navalmoral te állat. Moszkva! Alig néhány hete még ott voltál. Képes voltál itthagyni egy versenyt, hogy megnyalhasd a gazdád talpát... Te aljas kétszínű áruló....
- A gyémánt... A vöröslő nyakék... Sztálin... - nyöszörögte Bonyenkó.
- Elegem van belőled. Tudod... Mindig is szerettem játszani, s mi oroszook legalább egy játékban megegyezhetünk. - azzal elővette revolverét, s a hat golyóból csak egyet hagyott a tárban.
- Do szvidánnyije! - szólt, és meghúzta a ravaszt. A revolver ezúttal üresen csattant. Megpörgette, majd megint Vladimir homkolához szorította. Újabb kattanás. Hirtelen kiáltozásra lett figylemes, majd hallk puffanások, néhány lövés, s a teherautók. Hallotta ahogy a platóról emberek ugranak le.
- Ideje befejezni a azínjátékot - szólt, s késéhez nyúlt, gyorsan Bonyenkó háta mögé ugorva, hogy átvágja a torkát.
- Nem ajánlom kedves Gregorij... - szólt hirtelen egy árnyék, aki feltűnt a gyárépület ajtajában. - Körbe van zárva. S amennyiben végezne Bonyenkóval kénytelenek lennénk Szvetlana asszonyt rendkívül boldogtalan özvegyaaazonnyá tenni, aki egyszerre temeti el az öccsét, és a férjét. Ugye nem akarja? - a higgadt stílus Drushának ismeretlen volt, de kétségtelenül Oliveré volt.
- A brit hírszerzés rendkívül csalódott lenne, ha a Korona felségterületén elvesztené egyik legbecsesebb ügynökét. S azthiszem az Orosz Felszabadítási Hadsereg, az Ön szervezete is nagyban függ az általunk folyósított adományoktól. Szóval kérem tegye le a kést.
- Drusha drgám... Tedd amit mond!.... - szólt Oliver és az angol katonák árnyékából előlépve Szvetlana.
- Szvetlana... Te.... elárultál?? EZÉRT?? - s a pengét szorosan Bonyenkó véres arcához szorította.
- Drusha. Kiért harcolsz most? Oroszországért? Értem? Vagy egyszerűen Hitler kiskutyája lettél aki a dühtöl vakon teszi a parancsot.
- Pétervár óta parancsot teljesítek Szvetlana. Felesküdtem a cárra, s EZEK, mint ez az áruló, mint ez, akit a férjednek nevezel úgy lőttik le Atyuskát mint egy kutyát. S ezek, EZEK akiknek elárultál, a rohadt angolok ha nem hagynak magunkra bevettük volna Wrangellel Pétervárt. De ezeknek nem vagyunk más mint bábúk Szvetlana. Miért élek? Oroszországért. Ha ezeken, bármelyiken múlt volna már rég halott lennék. Nekem ne mondja meg senki hogy kinek a kutyája vagyok. Én Oroszország kutyája vagyok. Elég dühös kutyája. - azzal elszántan Bonyenkóra nézett, majd a pengét lassan a torkához szorította.
Egy lövés dördült. Drusha karja lehanyatlott, a kést elejtve nézte vállán a sebet. Szvetlana kezében még füstölgött a kis ezüst revolver.
- Nem akarom, hogy így érjen véget Gregorij. Elég volt a vérontásból - mondta halkan, s testvéréhez lépett. Menjünk innét. És segítesetek a többieknek elmenekülni. Légy a testvérem, s ne az Eszméid szolgáld, hanem azokat akik élnek, és most nagy bajban vannak. Segíts nekem. Segíts a férjemnek, s segíts Laurentiernek és a Vikomtnak akik meghalnak ha nem fogunk össze.
- Őfelsége melesleg egy cirkálóhajót s a gyarmati hadsereg egyik elitosztagát bocsátotta rendelkezésükre. Önök természetesen társaikkal együtt amnesztiában részesülnek, visszatérhetnek franciaországba s az Orosz Felszabadítási Hadsereg számlájára is átutalunk azonnal 10 millió angol fontot, ha segít nekünk. Büszkék lesznek magára Drusha. Nem árul el senkit. Kérem... - szólt Oliver.
Drusha a földre hajolt, felvette a kését. A többiek összerezzentek, hallani lehetett a puskák biztosítójának kattanását. Drusha Oliver szemébe nézett, s egy mozdulattal átvágta Bonyenkó köteleit. Szvetlana a férjéhez rohant, s azonnal ápolgatni kezdte sebeit. Esteledett. Nem volt sok idejük. A végjáték közeledett.