Ópium

Az őrt elnézve már nem is furcsa az állandósult fejfájásom. Ez az ürge reggeltől estig le nem rakja az ópiumot. Beszélni vele lehetetlenség, annyit tudok, hogy a drogot igen keményen bírja.


Pár napja csak ő a kapcsolatom a külvilággal. Hogy is történt? Miért, és mi történt Bonyenkoval?
Nem értettem semmit, szerencsére zsákjaimat úgy látom hiánytalanul megőrizték. Hozzá ugyan nem érhetek, de ott állnak az előtérben. Mi lehet a pénzemmelm, és Hans irataival? (Bízom benne, hogy az MG34-nek sincs baja, jól jöhet még. Talán nem értenek hozzá, hogy rakják össze.)

Gondoljuk csak át újra a helyzetet. A földutas szakaszon, elhagyva a külváros fényeit is, Bonyenko egyszer csak megállt. Villámgyorsan pattant ki a kocsiból, aztán legnagyobb megdöbbenésemre centikkel a fejem mellé lőtt. A szélvédő rögtön szétcsattant, én pedig a többi lövés elől menekülve guggolva vetődtem ki az ajtón. Itt sötétült el a világ körülöttem. Ezután fojtott és idegen hangok, majd a konténer, amibe csak a legszükségesebb ételt-italt dobták be. Rúgtam, ütöttem a falakat, és meg is lett az eredmény: női kiabálást, spanyol szavakat hallottam valahonnan, de hirtelen ennek is vége szakadt. Aztán megérkeztünk, szememet és karjaimat bekötötte két bennszülött, azóta meg itt nézzük egymást ezzel a beszívott alakkal naphosszat.
Néha hallani beszélgetéseket, emberek jönnek-mennek, de úgy tűnik erősen ügyelnek arra, nehogy valamit meghalljak. Felmérva a házikó(?) lehetőségeit, talán lesz valami mód a lelépésre, de most még kivárok. Megölni biztosan nem fognak, ha már elhoztak ide, akárhol is legyünk éppen.