2
A régi kikötőnél nagy fékcsikorgással állítottam meg a rommá lőtt Mercedest. A tengerpartra, erre a vidékre oly jellemző köd borította be a tájat, sejtelmes kontúrok hajoltak felénk. Towanda rácáfolt törékeny nőies külsejére és előjött belőle a kőkemény forradalmár. A belvárosban zsákmányolt köntös zsebét tárakkal pakolta meg. Kezében a Colttal óvatosan mozgott, tekintetét a ködbe fúrta, látszott rajta hogy nem most van ilyen helyzetben. Imádtam.
A döglötthal és rozsdásvas szagú ködben eltöltött két óra várakozás után a város felől négy alak imbolygó sziluettje jelent meg. A Vicomték. Rohantak. Mögöttük baljós csönd honolt a magasba nyúló régi rakodódaruk alatt. Éreztem Towanda kezének szorítását. A csönben rohanó alakok látványa kísérteties volt. Mögöttük valami sokkal nagyobb, szélesebb mozdult a köd ölében. Sötét és baljós. Az egyik alak felkiáltott:
-Rohanjatok!
Nem tudtuk mi lehet az a széles mozgó tömeg, ami elől úgy menekülnek, így élesített, célratartott fegyverrel vártam meg barátaimat.
A széles mozgó valami kibontakozott a ködből. Egy század német katona lépésben, halálos csendben közeledet. Sisakjukon, rövid smeisser géppisztolyaikon megcsillant vízpára. Könnyű Panzer II-esek lánctalpának nyikorgása hallatszott, s valahol felcsattant egy vezényszó.
Egy félig a parton heverő, oldalára dőlt rozsdás hajó fedezékében voltunk. Kántor ellenőrizte pisztolyát. Oliver higgadtan cigarettára gyújtott.
A Vicomte szája sarkából egy caporal lógott. Szemében valami furcsa csillogott. Őrület. A jó öreg Vicomte barátom… Kivette a kezemből a tomsont, berakott egy új csigatárat, csőrehúzta majd megragadta a karom.
-André! Emlékszel a hotelszobában annak idején amikor rátok nyitottam Towandával… mit kértem tőled?
-Persze Bundoise, de most talán nem a legalkalmasabb…
-De igen, ezt nem nagyon úszhatjuk meg, fedezni fogom a visszavonulásotokat de nem eshetek fogságba…
-Ne beszélj így barátom…
-Én mindent tudok, én magam vagyok az információ, André, hadd törlesszek Navalmoralért! Ismersz, soha nem futottam el, mindig a sűrűjében voltam, sok mocskot láttam és elég volt… Nem kerülhetek a kezükbe…
-Uraim, mennünk kellene, szerintem azok az urak nem sörözni akarnak – Oli higgadt felvetésére mindenki a fegyveréért nyúlt. Tárat tettem a mauserbe és arra gondoltam, talán most utoljára harcolok együtt vele.
Elindultunk.
Egymástól jó három métert tartva, roncsokkal fedezve magunkat rohantunk a víz felé ahol nem várt semmi. Dörögtek a német fegyverek, a fémbe csapódó lövedékek magas pengése szabdalta a ködöt. Vicomte lemaradt, Olitól elvette a fegyverét, és mindkét kezében egy-egy Tomson géppisztollyal tüzelt. A torkolattűz megvilágította gyér szakállát, és a szemeiben csillogó elszánt őrületet. A többiek is derekasan harcoltak, és némán menekültek a semmi felé. Egyszerre csak valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Ösztönösen félrehúztam a fejem… Egy hatalmas ütés a halántékomon… A Mauser ismerős hangja…
Lionell százados egy kikötőbakon nyugtatta egyik bakancsát.
-Megállni!
Előttünk egy német század. Mögöttünk Lionell.
A lövés a homlokom bal oldalán ért, végigcsúszott a halántékcsontomon és a fülem mellett távozott. Nem ütötte át a koponyámat de hosszú és mély sebet ejtett.
-Rég láttam Laurentier…
A régi kikötőnél nagy fékcsikorgással állítottam meg a rommá lőtt Mercedest. A tengerpartra, erre a vidékre oly jellemző köd borította be a tájat, sejtelmes kontúrok hajoltak felénk. Towanda rácáfolt törékeny nőies külsejére és előjött belőle a kőkemény forradalmár. A belvárosban zsákmányolt köntös zsebét tárakkal pakolta meg. Kezében a Colttal óvatosan mozgott, tekintetét a ködbe fúrta, látszott rajta hogy nem most van ilyen helyzetben. Imádtam.
A döglötthal és rozsdásvas szagú ködben eltöltött két óra várakozás után a város felől négy alak imbolygó sziluettje jelent meg. A Vicomték. Rohantak. Mögöttük baljós csönd honolt a magasba nyúló régi rakodódaruk alatt. Éreztem Towanda kezének szorítását. A csönben rohanó alakok látványa kísérteties volt. Mögöttük valami sokkal nagyobb, szélesebb mozdult a köd ölében. Sötét és baljós. Az egyik alak felkiáltott:
-Rohanjatok!
Nem tudtuk mi lehet az a széles mozgó tömeg, ami elől úgy menekülnek, így élesített, célratartott fegyverrel vártam meg barátaimat.
A széles mozgó valami kibontakozott a ködből. Egy század német katona lépésben, halálos csendben közeledet. Sisakjukon, rövid smeisser géppisztolyaikon megcsillant vízpára. Könnyű Panzer II-esek lánctalpának nyikorgása hallatszott, s valahol felcsattant egy vezényszó.
Egy félig a parton heverő, oldalára dőlt rozsdás hajó fedezékében voltunk. Kántor ellenőrizte pisztolyát. Oliver higgadtan cigarettára gyújtott.
A Vicomte szája sarkából egy caporal lógott. Szemében valami furcsa csillogott. Őrület. A jó öreg Vicomte barátom… Kivette a kezemből a tomsont, berakott egy új csigatárat, csőrehúzta majd megragadta a karom.
-André! Emlékszel a hotelszobában annak idején amikor rátok nyitottam Towandával… mit kértem tőled?
-Persze Bundoise, de most talán nem a legalkalmasabb…
-De igen, ezt nem nagyon úszhatjuk meg, fedezni fogom a visszavonulásotokat de nem eshetek fogságba…
-Ne beszélj így barátom…
-Én mindent tudok, én magam vagyok az információ, André, hadd törlesszek Navalmoralért! Ismersz, soha nem futottam el, mindig a sűrűjében voltam, sok mocskot láttam és elég volt… Nem kerülhetek a kezükbe…
-Uraim, mennünk kellene, szerintem azok az urak nem sörözni akarnak – Oli higgadt felvetésére mindenki a fegyveréért nyúlt. Tárat tettem a mauserbe és arra gondoltam, talán most utoljára harcolok együtt vele.
Elindultunk.
Egymástól jó három métert tartva, roncsokkal fedezve magunkat rohantunk a víz felé ahol nem várt semmi. Dörögtek a német fegyverek, a fémbe csapódó lövedékek magas pengése szabdalta a ködöt. Vicomte lemaradt, Olitól elvette a fegyverét, és mindkét kezében egy-egy Tomson géppisztollyal tüzelt. A torkolattűz megvilágította gyér szakállát, és a szemeiben csillogó elszánt őrületet. A többiek is derekasan harcoltak, és némán menekültek a semmi felé. Egyszerre csak valami nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Ösztönösen félrehúztam a fejem… Egy hatalmas ütés a halántékomon… A Mauser ismerős hangja…
Lionell százados egy kikötőbakon nyugtatta egyik bakancsát.
-Megállni!
Előttünk egy német század. Mögöttünk Lionell.
A lövés a homlokom bal oldalán ért, végigcsúszott a halántékcsontomon és a fülem mellett távozott. Nem ütötte át a koponyámat de hosszú és mély sebet ejtett.
-Rég láttam Laurentier…
(vége következik)
1 megjegyzés:
The Truth is Out There
Megjegyzés küldése