Gyász és nyugodalom

Hirtelen, és nagyon gyorsan fordult át az idill rémálomba. Egy csodálatos éjszaka után, egy napfényes reggelen elindultam a piacra egzotikus csemegék után nézni. Hirtelen lövéseket hallottam, és teljesen megdermedtem, annyira váratlanul ért. Jeges rémület futott át rajtam, és nem bírtam mozdulni. Csak arra eszméltem föl, hogy André előbukkan a semmiből, és magával ránt.

Onnantól fogva pörögtek az események. Németek, oroszok, angolok, mennyi ellenség, micsoda tűzharc. Rég nem volt részem ilyesmiben, de a régi emlékek nem tűntek el nyomtalan. Fegyvert ragadtam én is, és zsibbadtan, ösztönösen cselekedtem, és inkább csak éreztem, mint tudtam, hogy André ott van mellettem. Azt hiszem, csak ez az érzés segített, hogy kitartsak.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, minden elveszett. Andrét csúnyán eltalálták, és úgy tűnt, közel a vég, amikor ez a titokzatos orosz, Szvetlana bátyja megmentett minket. Még mindig nem értem, miért tette, de nem volt idő kérdésekre, nem volt más kiút...

Most már itt ülünk szótlanul egy hajó fedélzetén, csendben tisztogatom kedvesem sebeit, és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Bundoise nincs többé... Meghalt, mert meg kellett halnia... De tényleg így kellett ennek lennie? Valóban csak így lelhette meg a hőn áhított nyugalmát? Ezek olyan kérdések, amelyekre sohasem találhatom meg a választ.

Odajött hozzánk a hajóorvos, és átvette a sebkötözés feladatát. Én csönben a korláthoz sétáltam, és könnyes szemmel néztem a távolodó partot, amelyen már nem is volt kivehető a hajdani kedélyes, hősies jóbarát holtteste. Alig pár órája tűztem egy virágot a hajamba, most kivettem, és szentimentálisan a vízbe dobtam Bundoise emlékére, és végre teljesen átadhattam magamat a könnyeimnek, és csak zokogtam egyre..