Közelg a Vég...

.......Úristen, ez a fejfájás....
.....mi ez a hang? Chopin............

Ezek voltak a Vikomt első gondolatai, mikor felwszmélt a kábulatból. Nem bánta, sőt igazából örült, hogy végre üldözői kezére került. Tudta, hogy nem fogják megölni, mert kell a titka. S azt is tudta, nem tud semmi olyant mondani, amit ellenségei ne tudnának. Tusta, hogy a Mikrofilm is, és barátai is biztonságban vannak a léghajón... Próbált emlékezni, de az ütés ereje túl nagy volt....

- Mire vársz Vikomt??? Szállj már fel, a Zeppelin mindjárt indul! - emlékezett Towanda és Carmen hangjára, és André és Oliver csodálkozó tekintetére, mikor visszafordult a léghajó indítóállomásáról, hogy a Mezőnyhoz csatlakozva a kémektől és ellenségeitől hemzsegő hajón folytassa útját. Igen... Mondta magában... Ezt kell tennem. Velem nincsenek biztonságban, s itt az idő, hogy betlejesítsem a Tervemet. Szeliden rámosolygott aggódó baártaira, s útját a kikötő felé vette, hogy önként sétáljon üldözői kelepcéjébe.

Csodálkozott, hogy az első nap nem történt semmi különös. Látta persze, hogy figyelik, s hallotta az őt követő lépteket, de nem fordítot rá különösebb figyelmet. Élvezte szabad élete utolsó perceit, azt a kevés órát, napot, amit még eltölthetett ebben a Világban. A hullámokat nézte, s arra gondolt, talán már sosem látja többé a tengert, melyet annyira szeretett. Eljött a Bál ideje a hajón, s igazából nem volt meglepve, mikor a hajó úri közönségének unszolására az isteni Ratu ku Csing szórakoztatta táncbemutatójával a jelenlévőket. Nézte szerelmét, az egyetlen nőt, aki valaha közel kerlt hozzá, ahogy néhány méterre ugyan, mégis oly távol tőle csodás mozdulatokkal fejezte ki azt a Vágyat, mely mélyen még mindkettejüket fűtötte. néha találkozott av tekitetük, de OtO arcán ugyanaz a fáradt és beeltörődő nyugalom honolt, mint mikor revolverét nemrég rászegezte.

Annál meglepettebb volt, mikor a bemutató végén Ratu egy ismeretlen férfihez lépett, gyengéden átkarolta és bejeeltete eljegyzését. A világ megfordult vele... Immár az utolsó szál is elszakadt, ami e viléághoz kötné... immmár tényleg nincs miért itt maradjon. Álma, hogy talán Ratuval elszökik messze, s valahol a dzsungel mélyén leéli életét, immár köddé foszlott. Tudta, hogy ez csak egyálom, s az ő álma, de reménykedett. Arcán fájdalom és magány lett úrrá, s ezt Ratu is észrevette. Ránézett meredten, szemeik találkoztak a tömegben, s a kis érzéki ajkakról leolvasta a vikomt: "El akartam mondani...". De ez már hidegen hagyta. Fejében egyedül az járt, hogy barátait kimentse, s hogy az esélyt, melyet számára a Sors nem adott meg André és Towanda megkaphassák. Számára a Nyugalom mást jelentett immár.

Nézte a korlátról a végtelen tengert, a tenger nyugalmát. A vízszintes nyugalmát. Hisz minden, mi vízszintes nyugodt, nem mozog, áll. Ez az állandóság várta őt is, egy zaklatott élet végső nyugalma. Ezek jártak a fejében, mikot hátulról iszonyú ütést érzett. Nem csodálkozott... Annyi kaland után üldözői biztosra akartak menni. PEdig ha tudták volna, hogy elég megkocogtatni a vállát, hogy készségel kövesse őket, talán nem kellett volna kiütni a fejéből az elmúlt néhány napot.

Chopin.... Valaki csodásan játszik a zongorán. Meglepő ilyen helyzetben... De hallgatta a dallamot ahogy eszmélt. A sarokban egy árnyékot vett észre. A megkötözött férfi szintén megigézve hallgatta a csodás mazurkát.
-Szervusz Boundoise. Örülök, hogy végre megint találkozunk. Emlékszel rám?
Ki lehet ez a furcsa figura.... Honnan ismerős..... hirtelen nem találta az arcot, s nem tudta ki az, aki ilyen barátian szól hozzá, mintha évek óta ismernék egymást...
- Nagyon fejbevertek, látom André... - szólt nyugodtan hozzá. Én vagyok az. Kantor.
- Úristen! Te? Mitz keresel itt??? - szólt elcsuklóan, ahogy próbált a súlyos kötésekkel és iszonyatos szaggató fejfájásával megkűzdve ő is egyensúlyba kerülni. Ő volt az, a magyar férfi akit Navalmorál után ő mentett meg, hogy Bonyenko meg ne ölje... A vonaton.... Aztán Madrid és a szökés.... De hogy kerülhetett ide?????
- Mindent elmondok, csak várjuk meg a mazurka végét. Olyan gyönyörű....- szólt hozzá, s szemét lehunyva hallgatta tovább a perlűdöt. A vikomt is így tett. Ki tudja valaha hall e zenét, vagy az utolsó muzsika csontjai roppanása lesz fülében, ahogy a dohos falak közt kínozzák halálra. Chopin... Gyönyörű. Csendben ültek ketten a szobában tovább. Esteledett.