Búcsú a fegyverektől

Szótlanul haladtunk a kocsival. Már az ellenség egyenruhája volt rajtunk, így volt biztonságos. Hans tényleg jól felkészült. A Pozuelt jelző táblánál csak rámnézett, és továbbmentünk az erdei úton. Nem kértem rá, de a dombnál mégis megállt.
Amerre léptünk, a tegnapelőtt nyomai. Szétdúlt tisztások, halottak. Közönyösen néztem, mégsem tudtam elfordítani a fejem egyikről sem. Ennek itt szakálla van, az még tán húszéves sincs, de karjuk, lábuk, testük szétroncsolva, és valahova a végtelenbe néznek. Elforgácsolt izületek, természetellenes pózok, eltékozolt gépek és életek. Mindenütt csend, semmi és senki nem járt erre azóta.

- Nekik már mindegy. - szólt csendesen és nagyon szelíden Hans. Visszaültünk, és ő indított.
- Nem tudhatom mit érzel. A felelősség elég viszonylagos dolog. - fintorodott el - Én is megcsináltam nekik Azt, de ez a dolog régen nem Németországról szól, csak arról a többezer bolondról, akiket elvakítottak.
- Én csak azt nem értem... nem tudom, miért engem..., miért értem jöttél el?
Hans elkomorult.
- Amikor elmentetek, én is lazább elbánást kaptam. Egyszerűen megkérdeztem, és elengedtek haza, a szüleimhez. Otthon a mindennapos kép várt: az esti schnapshoz az üveg, anyám hímzése... de ők nem voltak sehol. Semmi nyom, semmi üzenet. Vártam amíg a kimenőm tartott, aztán még tovább, de Azokat már nem vártam meg. Indulás délnek, gondoltam, akkor lett belőlem Wolfgang Kissel ezredes. Egyenruhát semmiség szerezni, és az úton csak a határozottság számított.
Hát ezt tanúsíthattam. Megjelent Kissel, és amikor Kántor honvédet kérte elvitelre, azonnal kiadtak. Még szerencse, hogy nem kiáltottam fel Hansra ismerve.
- A terv addigra már készen volt, tán nem is hiányzom nekik. Családom nem tudom hol van, ha van még egyáltalán. Úgy döntöttem, megnézem a ti híres pusztátokat, meg azt a Plattensee-t a sok szép lánnyal. Ott még meg tudom húzni magam.
- De miért nem Horváth? Vagy Simuvic? Vagy a többiek... Akkor még délebbre is juthatnál.
_ Te is tudod, Horváth jó fiú, de nagyon hitt Sszmizorzban. Simuvic? Szerbia vagy Magyarország, nem mindegy? Balkán-Balkán...
Hans pontosan tudta, hogy más helyzetben ezért ütni tudnék, de talán csak oldani akarta a nyomott hangulatot. Mégis más hangnemben folytatta.
- Tudod, csak azokat a szerencsétleneket sajnálom, akik a főpróbán ott lesznek. Biztosan emlékszel a 60 centis Morserre. Hát Ehhez képest az semmi sem volt. Többszáz méteren át semmi nem fog maradni. Semmi, még fű sem, és ez nem túlzás. Csak pár vonalat kellett arrébb húznom, már nem úgy fog működni, ahogy sejtik. Bár végül is... pusztulás így is, úgy is.

Csak körülbelül értettem miről beszél. Azt viszont tudtam, hogy sokat köszönhetek ennek a fiúnak. Talán az egyetlen igaz barát, mióta eljöttem hazulról.