Egyedül

Sivár és kietlen volt a táj mint a lelkem, s az út port nyögött az autóm kerekei alól. Egy test feküdt az út szélén. Stoppoltam, s a férfihoz léptem. Bonyenko. Mellkasa és válla között egy mély sebből saját autójának irányjelzője állt ki. Már régóta itt fekhet. Pislákolt benne az élet mint a mécsláng egy szeles napon de félő hogy nem ússza meg. Más sérülés nem volt rajta, s sem autójának sem Szvetlanának nem láttam nyomát.
Higgadtságom elhagyott. Dühöngeni, sírni, gyilkolni szerettem volna. Ilyen az egész rohadt életünk! Csillogva száguldunk, asszonyt ölelünk, s a végén mindenkitől elhagyatva egyedül fekszünk a porban, s mellünkből kiáll valami, amit a múlt egy feldolgozatlan démona vág oda. Nézem a sápadt Bonyenkot, ezt a finom orosz nemest és rájövök hogy mind ilyenek vagyunk.
Mennyire magányos az ember! Mindig attól kapjuk a pofont a szúrást akit szeretünk, akiben megbízunk! Az ellenségeünk az erőnket keresi de a barátunk a gyengénket.
Ezért bízom meg egyetlen dologban a világon, a Mauseremben. De nem lehet így élni! Nem lehet.
Gyémántok, pénz, hatalom... és a végén úgyis mindannyian a föld alatt fekszünk. Mindannyian. A halálban nincs nemes. Csak egy hűlő test és kész. Szegény és gazdag ugyanoda jut.
Felemeltem Bonyenkot és az autóhoz vittem. A lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyeztem, és elindultam a legközelebbi település felé. Errefelé vannak nagy tudású orvosok, jógik, talán valaki tud tenni valamit Vladimirért. Mi történthetett? Hol van Szvetlana?
Kétségek közt indultam tovább és még soha nem éreztem magamat ennyire egyedül.