A menetrendet nemigen tudták tartani ekkoriban Spanyolország földjén. Minden szerelvény sokat állt, akár napokat késett, pont jól jött ez nekem. Feldobtam magam a platóra, utolsó vagon, itt nem hiszem, hogy nagyon körülnézne bárki is. A következő pillanatban már a mellkasomon térdelt valaki, és hideg késpenge táncolt a nyakamon. Levegőt venni sem mertem. A sötét vagon mélyéről fojtott hang szólalt meg, szinte sziszegte a szavakat:
-Hát csak vágd, mit számít az már, eggyel több. Rajta! Értesz hozzá, nem?
A rajtam térdelő alak felugrott, és indulatosan lépett a hang felé. Amennyire láttam, egy másik férfi volt a sarokban összekuporodva, rajta egy pokróc, csak a szeme világított, de valami földöntúli gyűlölettel. Ezek itt azonnal felszabdalják egymást, gondoltam, de a támadóm hirtelen bizonytalansággal csak a fejét fogta meg, és leült a kocsi közepén. Borzasztóan hosszú percek teltek el, a vonat közben nagy rándulással elindult. Lassan, nagyon óvatosan felültem, és a falhoz húzódtam. Nagyon halkan és sokára szólalt meg a késes férfi, a másik alig-alig válaszolt. Franciák lehetnek, bár a pokrócos elég szlávos kiejtéssel. Áldottam az eszem, hogy annak idején franciául is tanultam, és áldottam Manuelt a ruháért, hiszen megértettem, hogy engem egyszerű spanyol parasztnak néznek. A vonat nagy zökkenéssel megállt.
Hihetetlen volt a változás a késes fickón, mikor a közeledő lépteket meghallottuk. Egy villanás alatt talpon volt és a kocsi oldalajtajához tapadva feszülten várt. A közeledő szerencsétlen spanyolul magyarázott valamit már mielőtt hátra ért volna, de a következő pillanatban a levegőben lógott, és éppen ő nézhette meg közelről a jókora pengét. Nem tudtam mi fog történni, de a vonat ekkor újra elindult, és talán ez mentette meg foglyunk életét. Tarisznyáját hátrahagyva szép ívben repült a töltés melleti gazba. A késes még intett egyet a mozdonyvezetőnek, aztán újra leült, és a tarisznyát kezdte átvizsgálni.
- Hohó! - mondta a másiknak - Étel ugyan nincs, de ez most többet ér!
Egymás után öt üveget vett elő, teli a legtisztább rummal. Hogy került ez a kocsikísérőhöz?
Másfél óra múlva egymás mellett ülve, lábunkat lógatva szopogattuk az utolsó üvegeket, amelyekből egyet nekem ajándékoztak az idegenek. A környék nyugodt volt, és talán mindannyian jobban is éreztük magunkat. Csak egy szörnyű pillanat volt: Bonyenko nevét hallva rákérdeztem, hogy ő-e a trockista reformer, mire ismét a földre kerültem, de aztán a kés gazdája elhitte, hogy csak egy barátomtól hallottam ezt a nevet. Mostanra pedig még a pokrócba burkolt Bonyenko is előjött, arcán enyhültek a vonások, amiben valószínüleg nagy szerepe volt a két, általa kiürített palacknak. A szót a vikomt vitte, aki nagyon filozofikus lett valamitől. Valamitől, ami velük történt, és amire láthatóan még egymás előtt sem utaltak.
-Tudja, szerintem nem is tagadhatnám, hogy mi vagyok. Nézze azt a parasztot, ott! Répát szed, vagy mi a fenét, pedig épp szétdúljuk a hazáját. Ez az ember akkor is itt lesz, és répát fog szedni, amikor maga meg én már alulról szagoljuk az ibolyát. Répát szed, mert tudja, hogy ez a dolga. Ezt csinálta egész életében, ezt is fogja csinálni amíg él. És úgy hiszem, hogy bár vannak álmai, de boldogabb mindannyiunknál. Azokkal a tetves répáival.
Nagyot húzott az üvegből.
-Nem tudok a békére vágyni. Valamiért minket úgy raktak össze, hogy nagyon kevés dolog élteti bennünk a tüzet, de az talán örökké. Én a répák közt tudom, hogy elpusztulnék. Nőkre, kártyára, autókra, utazásokra gondolok mindig, ha eszembe jut a boldogság. És ma mégis azt érzem, hogy ha egyszer répát szedhetnék ilyen békével, akkor semmi más nem kéne.
Bámultuk a mezőn szorgoskodó alakot.
Mikorra felébredtem álmomból, két társam már sehol sem volt. Csak három puskacső, és egy német hang: Most aztán nagy szarban vagy, kamerád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése