Ki kell szellőztetnem a fejem. Túl sok minden történt ami szívben érint s az ilyesmihez nem vagyok hozzászokva. Hónapok a bűzlő lövészárokban, kegyetlen küldetések s mindehhez gyenge ideológia... Abizalom soha nem volt erős oldalam a szentimentalizmus pedig messze elkerült. De most... Felbukkan egy nő akitől szépnek látszik ez a mocskos élet és a legjobb barátom megkér valamire ami őrültség... arra hogy veszítsem el. Gyilkosság és túlélés. Halál és élet.
Szerelmes vagyok és megszakad a szívem. Fogjak fegyvert rá?... Ezt nem hiszem el!!!!
Persze sokat segít Towanda, ha nem lenne nem tudnám végigcsinálni. Szokásomtól eltérően minden fegyveremet a szobában hagytam. Gyalog kezdtem kóborolni, s hagytam hogy a szél fújja az arcom, a szél amely most nem kénnel, füsttel, hullaszaggal teli, hanem a növények életszagát hordozza. Bonyenko eltűnése számomra egyet jelent a halálával. Valószínűleg nem győzte le ellenségeit. Számomra már csak az előremenekülés az egyetlen út. Ahogy egy elhagyatott partszakaszán bolyongtam a folyónak megpillantottam két nyúlánk alakot. Towanda és Carmen ült mezítelenül a parton. Napoztak, beszélgettek. Szépek voltak. Lelkemről legördült valami nehéz mert észrevettem hogy nincs az életnek az a nyomorult, fájdalmas, undorító és becstelen volta, amikor ne törne elemi erővel fel az élet. Itt van ez a helyzet, az előttem álló őrült és fájdalmas feladat a vicomte-tól, Navalmoral emlékei, az évekig tartó magány, a küszöbön álló háború, de két fiatal és szép nő egy folyóparton a napsütésban vidáman beszélget.
Hagytam őket. Nem leskelődtem, megfordultam és visszaindultam a hotel nyüzsgése felé. Valami új költözött belém. A remény.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése