Vadvirágok

Nagyjából tíz kilométert tehettem meg amikor Bonyenko meghalt. Félreálltam az úton és megnéztem a pulzusát. Semmi. Szokatlan indulataim lecsillapodtak, s ismét tényszerűbben szemléltem a helyzetet. Szegény barátom meghalt, ezért valaki keservesen megfizet. Ahogy a nyakán a pulzust kitapintottam, rendesen megnéztem a csapzott haj borította arcot. Hangosan felnevettem. Ez nem Bonyenko! Álltam az autó mellett a sivár sziklák tövében egy holttest mellett és fejemet hátravetve hangosan nevettem. Régi feszültség távozott el belőlem. Megnéztem rendesen a testet, kétségtelen a hasonlóság. A magas homlok, a vékony bajusz. Zaklatottságomban összetévesztettem Vladimirral. De akkor is, a melléből kiálló nagy piros irányjelző Bonyenko autójáról való.
Vladimir, Vladimir, hiába vettünk annyi remek fegyvert törökországban mégis egy alkatrésszel gyilkolsz? A holttestet eléggé el nem ítélhető módon kihúztam az autóból és egy füves területen lefektettem. A köves sziklás tájon egy kis helyen fű zöldellt apró színes vadvirágokkal. Nem tudom ki lehet ez, de mégsem hagyhatom csak itt... Még soha nem tettem ilyet, de kivettem az ásót a csomagtartóból és elhantoltam a holttestet. Ha Bonyenko ölte meg, bizonyára megérdemelte. De most már ő is csak egy test, megérdemli a földet.
Kicsit szemlélődtem még, a virágok takarta kis füves helyen majd az autóba ültem és továbbhajtottam. Egy másik vadvirágra gondoltam. Egy kedves vörösre, aki most valahol mögöttem autózhat. Talán be kellene várnom a legközelebbi városban...