Egy hete vezetek már, kietlen pusztaságok, és olcsó hotelek váltogatták egymást. Nyugalom volt és egyedüllét a levegőben. Sokat gondolkoztam, emlékek s érzések jöttek mentek mint út felett a por. Egyik nap Towanda hajtott mellém fiatjával, s furcsákat mondott. Valamit rám akart bízni, valami titkot, s mosolyra késztetett bizalmatlansága. Nyíltan megkérdezte, megbízhat-e bennem. Belátom persze a társaság nem éppen angolkisasszonyok gyülekezete…
Furcsa érzés kerített hatalmába. Látva ezt a naív, lelkes baloldalit, ezt a gyermeki tisztaságú forradalmi lelkületet, s a csapongó vörös fürtöket… Gyorsabban dobogott a szívem, s mélyebbeket lélegeztem. Olyasmit éreztem amit már nagyon régen nem. Hirtelen nagyon, nagyon vágytam egy nő érintésére, a társra, s a nem létező család nyugalmára. Elég volt vérből és a halálból. Életre vágyom, egy asszonyra, fogni akarom majd tán egyszer megszülető, tipegő kisfiam kezét és elmondani neki mindazokat amiket nekem az apám. Egy házat néztem ki egyszer, egy kis birtokot, a Genfi tó partján, szemben az alpok, a legelőt tavasszal tengernyi virág borítja…
Eh, szentimentális baromságok!
Hirtelen valami jeges érzés, rossz előérzet kerített hatalmába. A fékre léptem, s lejjebb húztam a fejem. Ekkor jött a lövés. Hiába, frontrutin. A golyó a bal oldali ablakon jött be arcom előtt centikre ment el, s üvegszilánkokkal terítette be a Cadillac belterét. A puska hangját ezer közül is felismerem. Mauser. Mint az enyém. A gázba tapostam, s valami fedezéket kerestem, s közben kiszámíthatatlan kacsázásba vittem a gépet, ne tudjon könnyen célozni a lövész. Hm. Mesterlövészt küldtek a mesterlövészre. Lövések dörrentek, egyik a másik után. A golyók rojtosra tépték az autó bal hátsó részét. Elég gyenge lövész ha ilyen sokat lő rendes célzás nélkül. Egy cserjésbe vittem a kocsit, hátranyúltam a puskáért és kiugrottam az autóból amely pár méter után megállt. Hátamat a kocsi oldalának fektetve guggoltam a porban, ellenőrizve a tárat. A lövés a másik oldalról egy kis szikla mögül jött. A Cadillac jobb visszapillantóját letörtem, s kidugtam a motorház fölé, abban néztem vissza a lövész felé. Hárman voltak, úgy hatszáz méterre. Mögöttük egy fekete kocsi. Folyamatosan lőttek mind a hárman. A kocsi első kereke mellett az autó alá kúsztam és röviden céloztam. Az elsőt homlokon a másodikat mellbe sikerült lőnöm. Ismerős ruházatukról felismertem őket. Gestapo. A harmadik elbújt. Ezt kihasználva felugrottam és rohanni kezdtem egy nagy sziklafal felé. Pozíciót kell váltani. A megmaradt harmadik vaktában a kocsi felé lőtt. Meglehetősen kíváncsivá tett mit is akar tőlem ez a sok bőrkabátos. Óvatosan a szikla takarásában közelítettem meg a lövészt aki még mindig az autó felé lőtt pedig már rég nem voltam ott. Egy alkalmas pillanatban célbavettem és lőttem. A hasát céloztam meg, legyen még ideje egy kicsit társalogni. Felbukott. Odalépve és félrerúgva fegyverét a hátára fordítottam és megkérdeztem:
-Miben állhatok az Államrendőrség szolgálatára?
-Maga…. tényleg… az egyik legjobb…. lehet…
-Mit akarnak tőlem? – kérdeztem és az arcába dugtam a fegyver csövét.
-A Sonnerwaffe… magának kellett volna…. bekalibrálnia… a célzáshoz…
-És újabban puskagolyókkal kérnek fel szakembereket?
-Most.. már…. mindegy… a tervek… eltűntek… más se használhassa… fel… ezért ki kell iktatni… magát is és…
Sajnos a bőrkabát meghalt így nem tudtam meg kit kellene még kiiktatni. Szétnéztem, de a Gestapósok Mercedesén kívül semmi nem utalt arra hogy a közelben is volnának.
Elindultam az autóm felé és ara gondoltam, hogy meg kell keresnem a Vicomte-ot, aki mesélt már nekem erről a napfegyverről. Kezdtem érteni mit akarhatott az édes kis Towanda. Biztosan tud valamit. Gyanúsan keveset láttam a versenytársakat az elmúlt héten. Az autóba vágtam magam, amely a karosszériája hátsó részén éktelenkedő lukak ellenére rendben volt, a gázba taposva elindultam. Most már a végére kell járnom ennek az egésznek!
Furcsa érzés kerített hatalmába. Látva ezt a naív, lelkes baloldalit, ezt a gyermeki tisztaságú forradalmi lelkületet, s a csapongó vörös fürtöket… Gyorsabban dobogott a szívem, s mélyebbeket lélegeztem. Olyasmit éreztem amit már nagyon régen nem. Hirtelen nagyon, nagyon vágytam egy nő érintésére, a társra, s a nem létező család nyugalmára. Elég volt vérből és a halálból. Életre vágyom, egy asszonyra, fogni akarom majd tán egyszer megszülető, tipegő kisfiam kezét és elmondani neki mindazokat amiket nekem az apám. Egy házat néztem ki egyszer, egy kis birtokot, a Genfi tó partján, szemben az alpok, a legelőt tavasszal tengernyi virág borítja…
Eh, szentimentális baromságok!
Hirtelen valami jeges érzés, rossz előérzet kerített hatalmába. A fékre léptem, s lejjebb húztam a fejem. Ekkor jött a lövés. Hiába, frontrutin. A golyó a bal oldali ablakon jött be arcom előtt centikre ment el, s üvegszilánkokkal terítette be a Cadillac belterét. A puska hangját ezer közül is felismerem. Mauser. Mint az enyém. A gázba tapostam, s valami fedezéket kerestem, s közben kiszámíthatatlan kacsázásba vittem a gépet, ne tudjon könnyen célozni a lövész. Hm. Mesterlövészt küldtek a mesterlövészre. Lövések dörrentek, egyik a másik után. A golyók rojtosra tépték az autó bal hátsó részét. Elég gyenge lövész ha ilyen sokat lő rendes célzás nélkül. Egy cserjésbe vittem a kocsit, hátranyúltam a puskáért és kiugrottam az autóból amely pár méter után megállt. Hátamat a kocsi oldalának fektetve guggoltam a porban, ellenőrizve a tárat. A lövés a másik oldalról egy kis szikla mögül jött. A Cadillac jobb visszapillantóját letörtem, s kidugtam a motorház fölé, abban néztem vissza a lövész felé. Hárman voltak, úgy hatszáz méterre. Mögöttük egy fekete kocsi. Folyamatosan lőttek mind a hárman. A kocsi első kereke mellett az autó alá kúsztam és röviden céloztam. Az elsőt homlokon a másodikat mellbe sikerült lőnöm. Ismerős ruházatukról felismertem őket. Gestapo. A harmadik elbújt. Ezt kihasználva felugrottam és rohanni kezdtem egy nagy sziklafal felé. Pozíciót kell váltani. A megmaradt harmadik vaktában a kocsi felé lőtt. Meglehetősen kíváncsivá tett mit is akar tőlem ez a sok bőrkabátos. Óvatosan a szikla takarásában közelítettem meg a lövészt aki még mindig az autó felé lőtt pedig már rég nem voltam ott. Egy alkalmas pillanatban célbavettem és lőttem. A hasát céloztam meg, legyen még ideje egy kicsit társalogni. Felbukott. Odalépve és félrerúgva fegyverét a hátára fordítottam és megkérdeztem:
-Miben állhatok az Államrendőrség szolgálatára?
-Maga…. tényleg… az egyik legjobb…. lehet…
-Mit akarnak tőlem? – kérdeztem és az arcába dugtam a fegyver csövét.
-A Sonnerwaffe… magának kellett volna…. bekalibrálnia… a célzáshoz…
-És újabban puskagolyókkal kérnek fel szakembereket?
-Most.. már…. mindegy… a tervek… eltűntek… más se használhassa… fel… ezért ki kell iktatni… magát is és…
Sajnos a bőrkabát meghalt így nem tudtam meg kit kellene még kiiktatni. Szétnéztem, de a Gestapósok Mercedesén kívül semmi nem utalt arra hogy a közelben is volnának.
Elindultam az autóm felé és ara gondoltam, hogy meg kell keresnem a Vicomte-ot, aki mesélt már nekem erről a napfegyverről. Kezdtem érteni mit akarhatott az édes kis Towanda. Biztosan tud valamit. Gyanúsan keveset láttam a versenytársakat az elmúlt héten. Az autóba vágtam magam, amely a karosszériája hátsó részén éktelenkedő lukak ellenére rendben volt, a gázba taposva elindultam. Most már a végére kell járnom ennek az egésznek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése