A léghajó

Egyre csak sírtam, sehogy sem tudtam feldolgozni az előző órák történéseit. Csak azt tudtam, vagy inkább csak éreztem, hogy itt most André karjaiban jó. Biztonság és béke van. Nem akartam elengedni őt, és újra szembesülni a ránk nehezedő problémák sokaságával...

De mégis cselekedni kellett. El kellett látnom kedvesem sebeit, és közben minél hamarabb eldönteni, hogyan tovább. Elindultam valami rendes kötszernek valót és fertőtlenítőt keresni, és akkor a földön fekve megpillantottam Agathát. Nem akartam hinni a szememnek... Tudtam, hogy valami gonosz dologba keveredett, emiatt nem is beszéltünk oly régen. De most ott feküdt, lőtt sebbel... Alig pislákolt benne az élet.

Eszembe jutottak a közös emlékek, amikor még Ő is csak egy szegény leányzó volt, nagy tervekkel, vágyakkal. Minden áron meg akart gazdagodni, és mivel igazi amerikai egyéniség, hát sikerült is neki. Délről származott, olyan kedvesen ízes akcentussal beszélt, és oly pragmatikusan állt a dolgokhoz. Ő is egy eszme rabja volt, mint oly sokan, de az ő eszméje a pénz, a gazdagság volt...

Utoljára 4 éve, a Chicagoi világkiállításon találkoztunk, akkora már igazán előkelő dáma lett, de azért a régi önmagát nem tudta teljesen elrejteni. Férje ékszerekkel kereskedett, ő is minden napszakban rendesen meg volt pakolva különféle drágakövekkel. Ez engem ugyan meglehetősen taszított, de a csillogás mögött ott sejlett az a kedves, nyitott leányzó, akire mindig lehetett számítani, legyen szó valami komoly dologról, vagy éppen egy áttáncolt new orleans-i éjszakáról, de személyiségének ez a része már nagyon mélyre el volt temetve. Éreztem, hogy a mi útjaink itt most biztosan kettéválnak, ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor a Grand Prix elején mégis a segítségemet kérte, az akkor még nekem is meglehetősen homályos ügyben.

Ebbe az egész napfegyver dologba is egész biztosan a gyémántok miatt keveredett bele. Biztos voltam benne, bármennyire is hajtja a nyereségvágy, nem akarhatott egy ilyen pusztító fegyver létrehozásában közreműködni. Igazából akkor, ott nem is gondoltam végig mindezt, egyszerűen az embert láttam benne, aki segítségre szorult. Szerencsére nem volt nagy a sebe, ugyan elég sok vért vesztett, de úgy tűnt, még megmenthető. Találtam egy kis vodkát, kitisztítottam a sebet, és bekötöztem blúzom ujjának maradékaival.

André sebei szerencsére nem voltak olyan súlyosak, így elindultam ki az utcára segítséget hívni. Akkor érkeztek meg Oli bajtársának emberei. Amikor megpillantottam őket, egy nagy csapat angol egyenruhás, fegyverekkel, először megfagyott bennem a vér, szólni sem bírtam, de aztán udvariasan megkérdezték, én vagyok-e Towanda, és miben lehetnek a segítségemre. Pillanatok alatt szereztek két hordágyat, és elindultak a sebesültekért. André persze a saját lábán sántikált ki, de legalább azt hagyta, hogy belékarolva támogassam, már amennyire tőlem telt.

Agathát egyenesen a városi kórházba vitték, mi pedig a városi rendőrkapitányságra tartottunk, ahol már várt minket Signore George. Elmondta, hogy Oli értesítette Őt, hogy kell egy kis segítség. Roppant segítőkész volt, egy finom tea mellett elmondta, hogy a többi versenyző biztonságban elindult Szingapúr felé, tudomása szerint valamennyien a hajón vannak. Eszembe jutott a gyűrött papírdarab, amelyre egy cím volt írva. Megkérdeztem, nem ismeri-e, mire sokatmondó mosoly telepedett az arcára.

- Ó, de hisz ez az a jó öreg Matthew! Egy habókos mérnök, itt lakik egy pár utcával arébb. Van egy léghajója... Ő is egy bajtársunk volt. Olitól kapta ezt a papírt?

- Így van.

- Minden bizonnyal a verseny miatt adta. A léghajóval még utolérhetik a mezőnyt. A következő hajó csak két nap múlva indul.

- Remek, akkor nincs is vesztegetnivaló időnk! - szólt közbe André, akinek végre rendesen be voltak kötözve a sebei.