Hova tovább?

Megsemmisültem. Ez a legfinomabb kifejezés, amivel le tudom írni azt, hogy hogyan is éreztem magam Bertie bácsikám és Thomson antréja után. Az elmúlt hetekben éreztem már úgy magam párszor, mint akire váratlanul zuhannak rá az események, és csak bátortalan szem- és fültanúja az eseményeknek, de ezt még az utóbbi napok eseményeihez képest is megbotránkoztató volt. Összetörten, lehorgasztott fejjel követtem bácsikámékat, és miközben a hideg és a forróság váltakozva öntött el vagy futott végig a hátamon, lázas indulatok kavarogtak bennem. A Lady felemlegetése rosszízű emlékeket ébresztett bennem. Egy korábbi élet emlékét, amit egy szertelen, kissé koszos és puritán, ám kétség kívűl szórakoztató, mégha veszélyes élet is váltott fel az utóbbi napokban. No és persze Carmen. Cselekedni volna jó, tüstént! Visszavágni ennek az arrogáns amerikai gazfickónak, és szívtelen nagybátyámnak, kirántani kezükből a macskát, legördíteni őket lépcsőn, és elrohanni... de hova? Vissza Bundoise-hoz? Valóban bolsevik lenne? Vagy Thomson hazudott? Mi oka lett volna rá, hisz látszólag minden az ő kezükben van. Csakugyan mindenkit félreismernék?
Ezen érdemes később rágódni. Most légy okos, Oliver! Nincs hova menned, mit tudsz tenni? Megaláztak, győzelmet arattak feletted. Jól is van ez. Higgyék csak azt, hogy ezzel vége.
A hallba érve, illedelmesen köszöntöttem a Lady-t majd mindannyian kocsiba ültünk.