Sztambul, Sztambul!

Mai utunk Szófiából Sztambulba bármelyik korábbinál zökkenőmentesebb volt. Leszámítva, hogy a török határőrtiszt mindenáron rekvirálni akarta Maybachunk egyik pótkerekét azzal a nyilvánvaló hazug ürüggyel, hogy Törökországban a gépkocsik legföljebb egy pótkereket szállíthatnak. Mivel látszott, hogy nem enged az ostoba, megállapodtam vele, hogy a kereket ugyan nem adom, de kifizetem az árát svejci frankban. E kis incidens egyedüli előnye, hogy így összetalálkozhattunk kedves versenyzőtársunkkal, a motoron utazó Stefan Gutmann-Schneiderrel. A papírmunkák ideje alatt igen jóízűt beszélgettünk. Különös érzés fogott el, miközben az ifjú bajorral adomáztam, mintha ismertük volna egymás gondolatait. Talán testvérrel érezhet az ember hasonlót…
Este nyolckor érkeztünk meg a Palace Pera szállóba, ahol drága vikomtom üzenete várt a portán: „A megbeszéltek szerint vártalak a szalonban, mon ami, de nem jelentél meg. Remélem a nap folyamán még összefutunk, bár ez a verseny kuszábban alakul, mint képzeltem. – ölel barátod, André ”
Már megint az átkozott feledékenységem, melyből oly sok kellemetlenségem adódik.

Este Szvetlanával Konstantinápoly felfedezésére indultunk. Amint Pera-ból, az európai negyedből átértünk az Aranyszarv-hídon keresztül a régi török negyedbe, megszűnt az az érzésünk, hogy Európában vagyunk. Maybachunkkal külön élmény volt a zegzugos, keskeny, rosszul kövezett utcákon haladni. (Most először tapasztaltam, mily kiváló lengéscsillapítást építettek az autóba.) Két oldalról roskadozó viskók fogtak bennünket közre. Olyan volt az egész városrész, mintha egymásra hajigált, öreg ládák közt haladtunk volna. Visszatérve „Európába” felkerestük a híres Babylont, a pezsgő éjszakai mulatót. Szvetlana kihívó táncával újból levett a lábamról. Később pilótatársnőnk, Towanda is csatlakozott hozzánk. Örülök, hogy nejem ily jó barátnőre lelt benne. Hajnalig szórakáztunk önfeledten.
Hát igen. Azt hiszem ezekért a pillanatokért volt érdemes megszerveznem a Grand Prix-t!

...