Kint már pirkad. Motorzúgást hallok... Oh, Signore! Hiszen ez Bonyenko, már el is indultak Szófia felé. No, akkor már ő sem segít rajtam. Különben is, indulnom kell, holnap estére Belgrádba kell érnem, fontos találkozóm van...
Igazából egészen szimpatikus ez az indonéz úr, még ha egy kicsit aggresszív is. Sikerült egy pár szót váltanunk franciául. A szerelmét emlegette, akiért ezt a hosszú utat megtette. Táncosnő... Nohát, csak nem a Vikomt egyik szeretője, az a titokzatos ázsiai nő?
Egészen megsajnáltam. De mit tehetnék? Valóban nekem kéne védelmeznem a Vikomtot a feldühödött férjektől, vagy bízzak mindenkori pacifista ösztöneimben, és próbáljam lebeszélni a bosszúról? Felbontottam az asztalon álló grappás üveget, megkínáltam a foglyunkat is, majd mindketten rágyújtottunk. Persze nem ment egykönnyen a csomók kibogozása. (Mintha csak fésülködnék...)
Hosszas beszélgetésbe merültünk. Kiderült, hogy végső elkeseredésében szánta el magát az európai útra, de már semmiben sem biztos. Annyi új kalandban volt része, annyi minden változott... Közben persze egyre jobban kezdtem érteni furcsa akcentusát, és mit mondjak, tetszett nekem, hogy kontinenseken keresztül űzi a szeretett nőt. Sok kémmel és besúgóval volt már dolgom, de róla rögtön tudtam, hogy igazat beszél. Ilyen gyatra nyelvtudással különben sem lehet valaki hírszerző.
Azért egy darabig haboztam, de egyre szorított az idő, és egyébként is szükségem volt valakire, akivel felváltva vezetünk, hogy behozzam a lemaradást, és mihamarabb Belgrádba érjek. Szó ami szó, úgy döntöttem, magammal viszem, legalábbis Belgrádig. A fegyvert azért gondosan elrejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése