- Kedvesem! Milyen pompásan siklunk máma! - próbálkozott Vladimir - ..... Kérem, vegye szemügyre kitűnő járművünk műszereit! .... Az elkanyarodás-jelző egyenesen bravúros, ha szabad megjegyeznem! ..... Elegancia, kedvesem, az elegancia nálam mindig az első!
- Nem kétlem. - szólt az ifjú asszony, de szeme a gazdagon díszített műszerfalon túl a semmibe révedt. Ó, bárcsak ellen tudott volna állni! Bárcsak valaki, egy őrangyal megfékezhette volna! Bárcsak vissza lehetne csinálni.
Késő. Fut vele ez a gép és az idő és semmit nem lehet meg nem történtté tenni és nem lehet szólni, hogy álljunk meg, kérem én nem így akartam és nem lehet és nem! Utol fogják érni. Egyszer mindenkit utolér a Sorsa. Rémület. Kegyetlenül lüktető halánték. Fáj. Mi fáj? Éget. Ahh, a nyakam! Már itt! hideg csontkéz, már a vállon, ezt nem lehet. Kibírni sötét. Van.
- Ez a pöcök itt kérem egy világszám! ha szabad ezt mondanom. Egy kattintás a rádiókészüléken és foghatom Londont, Párizst! Mit foghatok kérem? - tréfálkozott Bonyenko, miközben ujjait felesége bájos fülecskéje felé csúsztatta a nyakán. Szvetlana felsikoltott. Vladimir félrerántotta a volánt...
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése