Vallatás

Már harmadik napja szaggatták a földet a Kondor légió repülőinek bombái amikor elindultunk. Nagyon kellett vigyázni a távcsőre, az optika nagyon érzékeny. Mindenre lőttünk ami előttünk volt, a hátizsákunk szinte csak tárakkal volt tele. A köztársaságiak már erősen fogyóban voltak, mivel a Frankóisták akiknek támogatására alakulatunkat elküldték, véres kegyetlenséggel irtottak mindenkit. Undorodva néztük a tivornyázókat, és a halottakat. Egyetemisták, idealista civilek. Ilyenek kezébe fegyvert... Katonák vagyunk, nem állatok. A németek erősen átvették az irányítást. Megjelentek lángszórós egységek, hogy a hegyekben álló hullákat elhamvasszák. Akkor már harmadik hete gyilkoltunk. Egy domb tetején voltunk beásva nyolcan, figyeltük az úton vonuló köztársaságiakat. Rongyosak, piszkosak, véresek voltak. Nők, fiatal suhancok, lassan nagypapakorba érő urak ócska flintákkal. Lionell százados cigarettát sodort. Csak bagózva tudott célozni a saját állítása szerint, így amikor elővette a dohányzacskót tudtuk mi lesz. -Ezerkétszáz méter. Hadd jöjjenek közelebb. Amikor a kanyaron túl vannak, jó lesz.

Mind a távcsövünkbe néztünk és vártunk. -Tűz!

Lőttünk. Csak töltöttünk és lőttünk. Egymás után buktak fel. Negyvenhatan voltak. Negyvenhat köztársasági. Szerintem civilek voltak, de nem éreztem semmit. Parancs az szent. Az egyetlen szentség a végén ami marad. Oranban, vagy Senegalban katonák ellen harcoltunk. De ez valami egészen új volt. A lövések hangjai pattogtak a Navalmorali dombok közt, és a fejünkben, de aztán csend lett. Gutier hányt. Senki nem nézet Gutierre, nem is vettünk róla tudomást. Ezen mind átestünk.

Balról azonban egyszercsak nagy hanggal egy csapat rohamot indított ellenünk. Leadtak egy sorozatot majd felugrottak és üvöltve rohantak. Zárt sorokban. Dombnak felfelé. Fedezék nélkül. Vártunk, hadd jöjjenek. Szinte egyszerre lőttünk, úgy estek el, mintha damilon rángatták volna őket. Egy fickó artikulátlanul üvöltött, nyílt törése volt. Pierre lőtte fejbe. A hullák, az égett és a hetek óta temetetlen halottak szagát hozta a szél.

-Ok, fiúk, innen elmegyünk. - dünnyögte Lionell százados a térképet nézve. -Mi ott leszünk annál a dombnál, Gutier, Pierre, Francois dél felé mennek, Laurentier az északi bekötőutat biztosítja. Általános tűzparancs van érvényben. Indulás!

Kúszva indultam a bekötőút felé a fűben, csrjék fedezékében. Mindenhol halottak. Itt egy negyven körüli nő. A szeme már beesett. A hasát fogja. Mellette egy srác, talán tizenhét éves. A varjak már kikezdték. Az eső szemerkélni kezdett, s a zsírra gondoltam ami a mausert borítja. Nem lesz gond. Egy férfi, szemüveges, arca félig lecsúszva. Ezt még a legelején érhette lövés. Több mint két hónapja. Kúsztam tovább. Egy kis töltés mögött foglaltam el pozíciót ahonnan remekül lehetett látni az utat. Egy csapat bújt ki a szemben levő facsoport mögül. Látszott hogy vannak ott még többen is, ez csak valami felderítőcsapat lesz. Ugyanolyan ágrólszakadtak mint az előbbiek de, döntően fiatalok. Óvatlanul, sűrű csoportban jöttek. Képzetlenek. Megtámasztottam a mausert, és a távcsőbe pillantva beállítottam a fókuszt. Egyszer csak egy arc... Istenem... A szívem zakatolt és alig kaptam levegőt.. Kövérkés arc, gyér szakállal.... Uramisten, ez Bundoise! És erre jönek... Ha eléri a déli kereszteződét Lionellék megölik...

A kiképzés nagy úr, nem tétováztam. Tüzet nyitottam. Egymás után vágódtak el, keresték honnan jön a lövés csak forgolódtak, nem kerestek fedezéket, lövöldöztek össze vissza. Végül egyedül maradt a porban Bundoise, eldobta a puskát és kitárt karral kiáltotta:

-Na gyere te mocskos kurvaivadék, lőjj!

Csak néztem, és a biztosító billentyűjét lock állásba toltam. Felkeltem és kimentem az útra. Bundoise csak állt ott és gyűlölködő arccal nézett. Nem ismert fel.

-Nem ismersz meg Bundoise?

-Laurentier? Te? Itt?

-El kell mennetek...

-Te Franko zászlaja alatt?

-Majd elmesélem, majd mindent elmesélek Bundoise, de el kell mennetek innen. Kerüld el a déli kereszteződést. Tűnj el! TŰNJ MÁR EL!!!!

Bundoise még rámbámult, szeme csillogott. Mint gyermekkorunkban... Visszarohant a fák közé, én pedig újra elfoglaltam a pozíciómat. Lassan leszállt az est. Sűrű fekete füstöt hozott a szél Navalmoral külvárosa felől.

Siemann komor arccal tanulmányozott egy köteg gépelt papírt. Hess konyakot töltött magának, de főnökét nem kínálta meg.

-Mondja Hess, mióta vallatja maga ezt a Laurentiert? Huszonnégy órája?

Hess nem válaszolt. Tudta, hagyni kell Siemannt beszélni.

-Maga több mint egy napja kínozza minden idők egyik legjobb mesterlövészét és mit tudtunk meg? Hogy elengedett egy vagy két köztársaságit Navalmoralnál? Igazán figyelemre méltó hadititok.

Siemann az asztalra csapta a dossziét és felállt.

-Nézze Hess. Ez az ember semmit nem tud a fegyverről. Amikor a mikrofilmet ellopták a rakétatervekkel, Berlinből az volt az utasítás, hogy szerezzük vissza. A fegyver a lényeg, érti? Von Stricht értesülései szerint egy műtárgyban van elrejtve. És mégvalami, az az összeg amit az amerikaiak gyémántok formájában a rakétakutatások támogatására szántak, szintén eltűnt. Ez az ember itt értékes. Megjárta Navalmoralt. Nem kellemes irodákban ücsörgött.

Hess elengedte a füle mellett a megjegyzést.

-Isztambulba visszük az autóján, jöjjön maga is. Ott helyrehozzuk, és a török összekötővel megbeszéljük a továbbiakat.

Hess kedvetlenül követte Siemannt a Cadillac felé.

Magamhoz tértem a szkopolamin bódulatából egy pillanatra. Fájdalmat nem éreztem már, csak gyűlöletet. Mindenkit megölni. Mindenkit. Az autómban vagyok. A Cadillac V16os motorja zúg. Előttem ülnek... Mellettem a fegyver, a colt... itthagyták... azt hitték ájult vagyok.... az ostobák.. csőre húzom, nem hallják meg... az autó száguld..... dörrenés...