- A macskának haza kell mennie... - mondta sejtelmesen OtO, mire a Vicomte úgy összerándult, mintha a fejében megállíthatatlanul járó kötőtűk agykérgét kezdték volna kapirgálni. Nem értett semmit, gyűlölte és szerette ezt a nőt, s azt kívánta, bár lenne már vége ennek az egész őrült történetnek. Egy lakatlan szigetre vágyott, ahol az egyetlen veszélyt a pálmákról mélybe zuhanó kókuszdiók jelentik, gondolatban engedélyezett néhány cápát is a tengerben.
- ÉN vagyok a macska - susogta OtO. A Vicomte agya cigánykereket vetett. Soha ilyen közel még nem közelítette meg a téboly. Ratu Ku Cing, az Isteni OtO a macska? Ennek semmi értelme. OtO eszelős, beteg! Vagy...
A lány türelmetlenül toppantott egyet.
- Maga ostoba, Vicomte! Ostoba, egy tucat csillogó kaviccsal akarja megszelidíteni a Napot?
A bájos, gyermeki OtO egyszeriben bölcsnek, s végtelenül távolinak tűnt a férfinek.
A Vicomte csak állt, mintha egy hirtelen kitárt ajtón keresztül a világűr ismeretlen szelei csapnának arcába, hogy jéggé dermesszék.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése