El se hiszem: itt vagyok Szófiában. Szörnyű volt ez a pár nap. Éppenhogy elrejtőztem a templomban, amikor hallottam Don José bandájának üvöltözését az utcán. Ahogy a hangok távolodtak, óvatosan utánuk néztem az ajtóból. Megmenekültem. Többet ezen a vidéken nem keres, de alibit kell találnom. Hogy jutok el azonnal egy másik vidékre?
Ekkor megláttam egy jóképű férfit, akinek pilótasapka volt a kezében.
Odarohantam hozzá, elkezdtem kokettálni, s közben megkérdeztem, valóban az-e, aminek látszik.
Nyitott, kedves ember volt, és elmondta, hogy berepülő pilóta. Jelenleg egy Polikarpov R-5-tel van. Mondtam neki, hogy bármit kérhet, ha két nap alatt elvisz Umbriába, majd onnan Szófiába. Tudtam, hogy nem kicsi a kérésem, de azt láttam rajta, bármit adna, hogy pár napot velem lehessen…
Készséges volt, azonban ő is szabott egy feltételt. Elkezdett mesélni a Grand Prix-ről. Én úgy tettem, mintha akkor hallanék róla először. Azt állította, azért jutott hirtelen eszébe, mert én Szófiába akarok menni. Azt hazudtam, távoli rokon esküvőjén kell részt vennem, mert nálunk, cigányoknál két nagy esemény van: az esküvő és a temetés…
Megnyugodott, majd hozzátette, engem a sors kergetett a karjaiba. Örültem, hogy így gondolja, így legalább én teszek neki szívességet, nem ő nekem.
Szóval, Umbriából feladtam egy lapot nagyanyámnak, aki az egész család feje, ezzel igazoltam, hogy még csak meg sem fordultam a versenyen, Don José pedig bolyonghat Olaszország lankáin, engem keresve…
Ezek után ma megérkeztünk Szófiába. Életemben nem voltam még ilyen fáradt, azért ez megerőltető út volt. Boris, a pilóta itt előállt egy kéréssel: Keressem meg Stefan Schneidert, aki a Grand Prix egyik résztvevője, és adjam át neki a kis szütyőt, amit ezennel rám bíz. (Különös, hogy pont azt a versenyzőt kell megkeresnem, akivel nekem személyes dolgom is van, az Omega… Nincsenek véletlenek.)
Készséggel elvállaltam a megbízást. Boris még azt kérte, felejtsem el őt, és még a nevét is töröljem ki emlékeim közül. Sajnálom, mert nagyon tetszett… Félek, hogy egyszer felgyullad bennem a tűz, és mindenáron meg akarom majd találni. Szeretem a kihívásokat…
Most azonban fontosabb a csomag és az óra. Ahogy rázogatom a bársony táskácskát, olyan, mintha kövek lennének benne.
Jaj, nagyon kíváncsi vagyok. Ugyanakkor idegesít, hogy Zunigáék ideérnek-e időben a Morganommal. Bár, amíg az autó nincs itt, addig a többi versenyző sem sejti, hogy én már itt várok rájuk. Stefan Schneider… Te jó Ég! Mennyi időbe telik, mire idevergődik motorjával?
Nem bírom tovább: belenézek a szütyőbe… Istenem! Ezek szerintem gyémántok. Ennyire hülyének nézett Boris? Vagy azt hiszi, nem ismerem fel? Vagy megbízott bennem? Vagy bajba akar keverni? Ösztöneim azt súgják, bármekkora érték is, ezt most nem szabad megtartanom. Minél előbb szabadulni kell tőle! Hátha sokkal nagyobb kincshez vezet… Még szerencse, hogy egyelőre senki nem tud ittlétemről...
Ekkor megláttam egy jóképű férfit, akinek pilótasapka volt a kezében.
Odarohantam hozzá, elkezdtem kokettálni, s közben megkérdeztem, valóban az-e, aminek látszik.
Nyitott, kedves ember volt, és elmondta, hogy berepülő pilóta. Jelenleg egy Polikarpov R-5-tel van. Mondtam neki, hogy bármit kérhet, ha két nap alatt elvisz Umbriába, majd onnan Szófiába. Tudtam, hogy nem kicsi a kérésem, de azt láttam rajta, bármit adna, hogy pár napot velem lehessen…
Készséges volt, azonban ő is szabott egy feltételt. Elkezdett mesélni a Grand Prix-ről. Én úgy tettem, mintha akkor hallanék róla először. Azt állította, azért jutott hirtelen eszébe, mert én Szófiába akarok menni. Azt hazudtam, távoli rokon esküvőjén kell részt vennem, mert nálunk, cigányoknál két nagy esemény van: az esküvő és a temetés…
Megnyugodott, majd hozzátette, engem a sors kergetett a karjaiba. Örültem, hogy így gondolja, így legalább én teszek neki szívességet, nem ő nekem.
Szóval, Umbriából feladtam egy lapot nagyanyámnak, aki az egész család feje, ezzel igazoltam, hogy még csak meg sem fordultam a versenyen, Don José pedig bolyonghat Olaszország lankáin, engem keresve…
Ezek után ma megérkeztünk Szófiába. Életemben nem voltam még ilyen fáradt, azért ez megerőltető út volt. Boris, a pilóta itt előállt egy kéréssel: Keressem meg Stefan Schneidert, aki a Grand Prix egyik résztvevője, és adjam át neki a kis szütyőt, amit ezennel rám bíz. (Különös, hogy pont azt a versenyzőt kell megkeresnem, akivel nekem személyes dolgom is van, az Omega… Nincsenek véletlenek.)
Készséggel elvállaltam a megbízást. Boris még azt kérte, felejtsem el őt, és még a nevét is töröljem ki emlékeim közül. Sajnálom, mert nagyon tetszett… Félek, hogy egyszer felgyullad bennem a tűz, és mindenáron meg akarom majd találni. Szeretem a kihívásokat…
Most azonban fontosabb a csomag és az óra. Ahogy rázogatom a bársony táskácskát, olyan, mintha kövek lennének benne.
Jaj, nagyon kíváncsi vagyok. Ugyanakkor idegesít, hogy Zunigáék ideérnek-e időben a Morganommal. Bár, amíg az autó nincs itt, addig a többi versenyző sem sejti, hogy én már itt várok rájuk. Stefan Schneider… Te jó Ég! Mennyi időbe telik, mire idevergődik motorjával?
Nem bírom tovább: belenézek a szütyőbe… Istenem! Ezek szerintem gyémántok. Ennyire hülyének nézett Boris? Vagy azt hiszi, nem ismerem fel? Vagy megbízott bennem? Vagy bajba akar keverni? Ösztöneim azt súgják, bármekkora érték is, ezt most nem szabad megtartanom. Minél előbb szabadulni kell tőle! Hátha sokkal nagyobb kincshez vezet… Még szerencse, hogy egyelőre senki nem tud ittlétemről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése